Szőcs Géza

Naplórészlet

2011. december. 06. - 12:32

– Géza, úgy hallom, alakul valami azzal a Stadivarival: mi a helyzet?

Vagyis a Cecilia nevet viselő mesterhegedűvel. Fischer Iván tette föl a kérdést nekem tegnap Berlinben a Kantstrassén levő Paris bárban, bárban? csak a neve bár, valójában vendéglő, csöppet sem párizsias és a zaj miatt üvöltve kell beszélni. A tegnap: 2011. december 3-a; ezt 4-én írom. A berlini Filharmonikusok egy évszázad elteltével ismét műsorra tűzték Hubay Jenő 3. hegedűversenyét. Akkor, 1907. október 28-án Vecsey Ferenc volt a szólista és Artur Nikisch vezényelt. 1914 novemberének végén, amikor utoljára játszották Berlinben a művet, a csatatereken dúlt már a háború, megint csak Vecsey Stradivarijának hangja töltötte be a termet. A zenekart akkor maga Hubay vezényelte, tegnap Fischer dirigált, a szólista pedig a berliniek koncertmestere volt, Daniel Stabrawa. Most ő is velünk ül ebben a bárban. Szólistaként számomra eddig nem sokat mondott a neve. Mivel már húsz éve primárius Berlinben, afféle megbízható, precíz bútornak gondoltam, amilyent a németek szeretnek. Vajon hogy oldja meg ezt a virtuózoknak írt hegedűversenyt? Ezen törtem a fejem, ahhoz, hogy aztán 5 perc alatt minden kételyemet elfelejtsem: A Krakkóból Berlinbe szerződött, csehovi megjelenésű Stabrawa a nagy virtuózok ördöngösségével – és lehengerlő magabiztossággal – tanította meg a berlinieket arra, hogy érdemes újra megjegyezni a Hubay nevet.
*
– Mikor buktok meg? – kérdi egy berlini ismerősöm. Tréfára veszem, de kiderül, hogy egzakt hírei vannak Pestről: Orbán Viktor helyett napokon belül Csányi Sándor bankár veszi át a kormányt, ő ugyanis élvezi a nemzetközi bankvilág bizalmát. Anélkül pedig senki nem lehet miniszterelnök sehol. Karácsony előtt a váltásnak meg kell történnie.

– Ti itt Berlinben elhisztek minden hülyeséget? – érdeklődöm. Azt válaszolja: ő mindent tud, azt is, hogy a napokban engem választanak meg a magyar PEN Club elnökévé.

– Ez izgalmas hír, főleg, hogy még el sem döntöttem, vállalom-e a jelölést. Könnyen lehet, hogy el sem tudom fogadni a felkérést. Két éve még az akkori főtitkárral, Benyhe János bácsival tárgyaltunk erről, a válaszom akkor az volt: ha sor kerülhet rá még a választások előtt (2010 tavasza előtt), elvállalom. Utána már semmiképp.

– Ezt mondtad akkor. És mit mondasz most?

– Még át akarom gondolni. Biztos, hogy hasznára tudnék lenni a PEN-nek, de mostanában van egy új pozitív szempontom is, egy privát érvem, hogy igent mondjak.

(Ez a régebben még nem létezett érv pedig egyszerűen így szól: jólesik, hogy felkértek a feladatra, már-már elkötelez a dolog mellett. Ugyanis az író-kollégák közül van, aki árulónak tart – ez a G. Krisztián-vonal –, mások pedig barbárnak, ez a P. S. Zsigmond féle ítélet személyemről. Hazudnék, ha ilyen körülmények közt azt mondanám, nem érdekel azok bizalma, akik a PEN Club élén szeretnének látni.)
*

A nagy Hubay-opus mellett egy kisebb Dohnányi-művet is játszik a zenekar, annak is sikere van. Vajon a berlini közönség különösen vevő-e az utóromantikus érzületre? vagy csak amiatt tapsolnak, mert jó minőségű zenét kaptak jó minőségű előadásban? – nem tudom, ítéljék meg mások. De kinek jutott eszébe annyi idő elteltével elővenni Hubayt? vajon nem olyan ez, mintha Herczeg Ferencnek a legnagyobb berlini színházakban egykor százas szériákban játszott darabjai egyikét emelné elő valaki a felejtésből, mondjuk a Bizáncot? Mondanak-e valamit a 21. század emberének?

A Herczeg-daraboknak: nem tudom. (De érthetetlennek tartom a magyar színpadokról való eltűnésüket.) Ami Hubayt illeti: sok műve (leginkább talán a négy hegedűverseny) teljes értékű, izgalmas üzenet a ma emberéhez. Akkor is, ha századunkban már nem úgy írnak drámát és hegedűversenyt, mint ahogy Bartók és Örkény előtt volt szokás.

Szóval: milyen fordulat hozta vissza Hubayt a kontinens első számú kulturális fővárosába?

Ez is Antonio Stradivarival kezdődik. Egészen pontosan: egyik hegedűjével, amellyel Hubayt lepte meg felesége, születésileg grófkisasszony a Cebrián famíliából. Miután a papa váltig ellenezte Róza lánya házasságát az akkor már világhírű, de mégiscsak jöttment, afféle egyszerű kétkezi nemesember származású Hubay Jenővel, a jegyespárnak nyolc évig kellett várnia az esküvőig. Ha valaki ennyire szeret egy férfit, csoda-e, ha egy napon Stradiváriusszal lepi meg, amelyet frissen vásárolt Londonban? Ez lett a Hubay-Stradivari, amellyel a mester fülkápráztató virtuozitása nagyban emelte a magyar zene tekintélyét szerte a művelt világban. A második háború alatt egy Guarnerivel együtt befalazták a Duna-parti Hubay-palota (a korabeli Európa egyik zenei szíve) oldalfalába, és szemben Hubay zongorájával, amelyet az amerikai nagykövetség vett át megőrzésre (és azóta sem akarja visszaadni), e két hegedűt a családnak sikerült kalandos körülmények között visszaszereznie. A Stradivari Amerikába került, egy ottani magyar egyesületé lett, később nyoma veszett. Ám három-négy évvel ezelőtt – nagyjából akkor, amikor a Cecilia is – felbukkant: két kutató megtalálta Hong-Kongban. És ekkor jött Peter Lürsen Hamburgból. Lürsen úr azt mondta, hajlandó megvásárolni a hegedűt a berlini filharmonikusoknak, ha tisztázzák, hogy a Hubay-Cebrián családnak semmiféle jogigénye nincs a hangszerrel kapcsolatban.

Nem volt, de az eset kapcsán egyre több szó esett Hubayról. A leszármazottak, a zenekart fenntartó alapítvány kuratóriumi elnök asszonya, Pamela Rosenberg, a berliniek élére került Fischer Iván együttesen mozdították az eseményeket e fele a bemutató fele. Itt jegyzem meg, hogy Fischer Iván minden plakáton és műsorfüzetben Ivánként szerepel, ékezettel, tehát nem mint Ivan vagy Iwan.

Most mind itt ülnek a Paris bárban, Rosenberg asszony, Fischer karnagy úr és a két Hubay unoka: László, Portugáliából és Rozann, azaz Lulu, Belgiumból, mindketten az agarak és fehérfejű sasok eleganciájával. De van egy dédunoka is az asztalnál, filmszínész-megjelenésű fiatalember, egyikük sem örökölt az átlagosnál jobb zenei képességeket. (De lehet-e csodálkozni ezen, ha a Liszt- és Wagner-géneket egyaránt hordozó Wagner családban sem született zenész azóta sem?)

Daniel egy közönséges hegedűtokot tart az asztal alatt. Csak nem…? kérdem tőle. Hunyorít: csak halkan, ne hangosan. De akár hangosan is beszélhetnénk arról, hogy több millió dollár és meg nem fizethető eszmei érték hever a lábamnál, a zaj elnyom mindent.

Úgyhogy ordítva kezdek bele a másik Stradivari, a Cecilia történetének elmesélésébe, válaszul Fischer kérdésére. Igen, ez az a hangszer, amelyről az elmúlt években hallott. Magyar vevőt kerestünk rá, a tulajdonos ugyanis hajlandó volt áron alul eladni, ha a mesterhegedű Magyarországon marad. Az elmúlt száz évben ez az egyetlen olyan Stradivari, amelyik az ismeretlenből bukkant elő. Társát, az ugyancsak 1697-ben készült Molitort tavaly 3,6 millió dollárért vették meg, és Anne Akiko Meyers játszik rajta. Erre viszont, a Ceciliára, sehogysem sikerült magyar vevőt találni. Sem bankot, sem intézményt, sem nagyvállalatot. Úgy nézett ki, elveszítjük a hegedűt. Utolsó pillanatban kérdeztem meg Zelnik Istvánt, az Aranymúzeum tulajdonosát, nem akar-e egy aranynál is értékesebb tárgyat vásárolni. Magának. Amin aztán magyar hegedűművészek játszhatnának. És Zelnik ugyanazt tette, mint Peter Lürsen: megvette a hangszert.

Három napja sincs, a mesterhegedű budapesti bemutatóján (aznap este a Kempinskiben Kocsis Zoltán, a Kelemen kvartett s a hangszeren a következő években játszó Kokas Katalin kis koncertje tette emlékezetessé az eseményt) arról beszéltem: remélem, ezzel most fordulat állt be az ország kifosztatásának folyamatában. Mert ott tartunk, hogy a zeneiskolás suhanc az iskola leltárából vételezett kiváló hegedűvel már első nap befárad valamelyik hangszerkereskedőhöz, aki általában szemet huny a nyilvánvaló rablás fölött, bagóért megveszi a hegedűt, s még ad is egy másik hangszert a gyereknek. Aki aztán úgy adja azt vissza az iskolának, mintha ezt kölcsönözte volna ki otthoni gyakorlás céljára, a kis szorgalmas. Mennyi mindene volt ennek az országnak, s mennyi mindent elveszített! Ha csak a hegedűket nézzük – hova lett Vecsey szívet dobogtató Stradivárija? Vagy a Rigó Jancsié, amelyet főúri kedvese vásárolt neki?

A Hubayét most már tudjuk. Hogy hova lett. És azt is tudjuk, hogy a németek ragaszkodása ehhez a hangszerhez nem érzelmi, nem szimbolikus: nem legendát, csak egy mesterhegedűt látnak benne, amilyen több száz van még a világon. Vagyis nekik nem ez „A” Hubay-Stradivari, csak egy Stradivari. Ha valaha el akarnák adni: milyen nagyszerű volna magyar kézbe visszakerülnie. Ezen töprengtem hazafele a Paris bárból, miután három nap leforgása alatt két Stradivarit is kezemben tarthattam (azelőtt évtizedekig egyet sem, ki érti ezt). És arra is gondoltam, amit egy Nobel-díjas írónő kérdezett nemrég Berlinben egy barátomtól: Mondd, te hogy tudsz élni egy olyan rasszista és antiszemita országban, mint Magyarország? Egy olyan országban kérdezték ezt, ahol épp most derült ki, hogy egy kommandó évek óta teszi el láb alól az egzotikusabb helyről érkezett bevándorlókat. De szerintem ez a kérdés nem az őrülteken múlik és nem is rajtuk mérhető le. Sem a német őrülteken, sem a magyarokon. Hanem azon: kultúrnemzetről, kultúrállamról beszélhetünk-e egy adott ország, egy adott nemzet esetében avagy sem. Ha igen, a kultúra (mint lényegével ellentétest) ki fogja vetni magából azokat a személyeket, eszméket és mintákat, amelyek összeférhetetlenek vele. Tehát nem tehetünk mást – tiltással, elfojtással, büntetéssel nem sokra megyünk – mint azt, hogy erősítjük a nemzet kulturális értelemben vett, tehát legjobb énjét.

Most magunknak sem tudtunk volna jobb tükröt felmutatni önmagunkról, meg a berlinieknek sem, mint ezt az estét, még akkor sem, ha a publikum aligha volt képes eldönteni: vajon egy süllyedő magaskultúra egykori ragyogásának visszfényét érzékelte-e a Herbert von Karajan utca 1. szám alatti futurisztikus koncertteremben, vagy egy élni akaró, teljesítmény-motivált, a 21. században kiteljesedni akaró nemzet kulturális ereje mutatkozott meg ezen az estén.