Fények

Karácsony, Crăciun, Christougenna, Christmas, Noel, Natale, Navidad, Jul, Joulu, Weihnachten.

A görögök Krisztus születésének nevezik, az angolok a Krisztus-mise napjának. Északi germánok ősi pogány istenük nevét őrzik benne, a németek szent éjnek hívják. Az újlatin népek elnevezése egyszerűen A születést jelöli, kivéve a románt, amely a miénk megfelelője, akárcsak a körülöttünk élő szlávoké. Persze, a „nagykönyv” szerint mi vettük át tőlük, akkor is, ha a „kara” a török nyelvekben jelent feketét, akikkel szegről végről, legalábbis nyelvileg, még hivatalosan is rokonok vagyunk.

Ki ne tudná, hogy az esztendő legfeketébb éjszakája az, amelyben a Fény megszületik? És talán mégsem véletlen, hogy a kerecsensólymot – mely egyes gyanús vélekedések szerint a magyarság ősi madarával, a turullal azonos – ezen a szent napon röptették eleink.  A keresztény hitben azonban nemcsak földre – a Földre – száll az égi világosság, hanem testet is öltött jó kétezer évvel ezelőtt egy szerény, szimbólumokkal terhes hajlékban. Másoknak, másban vagy éppen semmiben sem hívőknek csupán egy szép, netán kevésbé szép mese a csodás születés, a betlehemi csillag, a három napkeleti király vagy bölcs vagy mágus zarándoklata és hódolata.

Akár kőkorszakokon át bukdácsoló, fokról-fokra értelmesebben barkácsoló és makogó darwini majomember-leszármazottak, akár (ahogyan minden ősi hagyomány tudja) a paradicsomi tisztaságból, mezítelenségből és eszköztelenségből a bűnös, mind bonyolultabb anyagi világba süllyedő lények voltak legelső eleink, a világegyetem csillagórája forgott fejük felett méltóságteljesen, s annak sarkalatos időpontjait, amelyek meghatározták életüket és hitüket, áhítattal és alázattal köszöntötték. A Karácsonyt is azóta ünnepli tehát az ember, amióta – így vagy úgy – itt időz e földi tereken.

De mit mond a mai embernek a Fény, a Fény Születése? Nem kuporog sötétben, hidegben, hunyorgó tűz vagy pislákoló mécses mellett, nem szomjazza hajnalonként a felderengő világosságot, hosszú téli éjben a Nap ébredését, a simogató, langyos szeleket, a nyár dús gyümölcsökbe érett ízét. Felkapcsolja a villanyt, villódzó képernyőkbe bámul, elektromos műkő-kandallója mellett egzotikus fák termését majszolja unottan, s ha mégis természetes melegre vágyik, decemberi kánikulára, felül egy charter-járatra, és egykettőre délszaki tenger partján, vagy legalábbis egy wellness-paradicsom kellős közepén találja magát. A Fény misztériuma, a „Világ világa” transzcendenciája kevésbé megfogható számára, mint a fekete lyukak a mindenségben.   

Annál elevenebbek az egykori ünnep önálló életre kelt kellékei, amelyeknek világsikere minden valaha volt misszióét fölülmúlja. A száz-kétszáz éve Nyugat-Európában, jelesül német tájakon kialakult karácsonyfás, szaloncukros, ajándékcsomagos polgári Szenteste proletár változata meghódította a Földgolyót, még a pagodák vidékei is a „Csendes éj”-t visszhangozzák, Mikulás és Télapó kommunista-konzumista amalgámjának légiója nyüzsög a belvárosok és bevásárlóközpontok csillogó forgatagában, míg az égen rénszarvasok vontatta, sziporkázó kólaszállítmányok homályosítják el a csillagokat.

Az üzletek, kivilágítások és reklámok mesterséges fényözöne elvakít, lármája megsüketít. Megüdvözül a giccs, az üdvözlőlapok hósüveges, füstölgő kéményű házikóiba, elhagyatott kis falusi templomba, hegyek közé, valódi hóemberek és igazi fenyők közé vágyik az ember. S ha már elég idős hozzá, újra érezni véli a hószagú éjszakában néhai anyja, nagyanyja süteményeinek illatát, lelkében pedig kigyúlnak a gyermekkori karácsonyfák viaszgyertyái. Meglibben a függöny, most szállt el az angyal. Gyufaszál lobban, csillagszóró ontja a szikrákat. És felcsendül a réges-régi, ismerős ének.