Onagy Zoltán

Csoóri Sándor

2011. február. 03. - 06:46

A mesebeli 81 – ennyi ma Csoóri – nem tesz magabiztosabbá Csoórival kapcsolatban, annak ellenére, hogy. Ebből következően Pécsi Györgyi irodalomtörténész és főszerkesztőasszony bölcs kritikarészletével (Kortárs 2001/6) hajtunk fejet, ha fejet hajtunk.

"A recenzens óvakodik Csoóri Sándor összegyűjtött verseiről írni; szeretné elkerülni a csapdákat, amelyek ezt az életművet aránytalanul nagy számban körülveszik. Nem maga az életmű problematikus – noha mint minden életműnek, ennek is vannak ilyen epizódjai –, hanem az a kontextus, amely bármilyen irányú megközelítéskor szinte feltételes reflexként „működésbe lép”. A közeg, ahol egyfajta dialógus létrejöhetne, itt és most általában, az ő esetében pedig különösen, a szokásosnál is indulatosabb és ingerlékenyebb (sérültebb és sérülékenyebb), s a mégoly ártalmatlan tűnődést is azonnal per(véd-/vád-)beszéddé minősíti át. Úgy tetszik, a rendszerváltozás óta, datálhatóan a Nappali hold megjelenése után, ördögi hínár tekerőzött a magyar szellemi élet köré (is). A recenzens rezignáltan állapítja meg, hogy amaz ominózus vita mindannyiunkat megalázott, célt pedig, ha ért, nem a javunkat szolgálta.

Csoórinak mindenesetre az akkori megtorpanásából nem sikerült törésmentesen arra a szellemi magaslatra visszatérnie, amit például gyönyörű esszéi, a Tenger és diólevél, az Egy nomád értelmiségi vagy kötetei, A tizedik este, A látogató emlékei is jeleznek. De nemcsak Csoóri bizonytalanodott el (tiszteletet parancsoló névsor állítható mellé), hanem talán a kilencvenes évek elerőtlenedése is részben az irodalom és általában a szellemi élet durva elpolitizáltságára vezethető vissza, amelynek nem egyetlen, de mindenképpen emblematikus jelensége volt e vita. Látszólag paradox helyzet teremtődött, egyfelől (egyik irányba?) a közéletiség/politikum, a „hagyományos költői szerep” és a „költészet hagyományos helye, szerepe” kivonásának diktátuma az irodalomból, másfelől (másik irányba?) pedig a naponta megtapasztalható expanzív hétköznapi politizálás. (Jóllehet éppen a politikai cenzúra megszűnte után lett volna végre alkalom gondolkodni arról, hogy mi történt velünk, és miféle értékek mentén volna érdemes megfogalmazni a jövő Magyarországának eszményét.)"

Végül egyetlen mindentől független megjegyzés: Csoóri számomra nem versek, hanem esszék. A mindenféle esszék. Ha egyetértek, ha tiltakozom. Esszéi – számomra – a mindenkori feltámadás. Nincs napszak, évszak, nincsenek olyan zilált körülmények, hogy ne tudnám olvasni, ne indítana el valamit, ne gyönyörködnék finom áttételei erezetében, ne morognék, ha éppen morogni van kedvem. A Csoóri-esszé, amit soha nem ugrok át. És ennek semmi köze sem a népi, sem az urbánus irodalomhoz. Amelynek (népinek) – a legújabb meghökkentő hír szerint – éppen halála és temetése vagyon.

Csoóri Sándor, Zámoly, 1930. február 3., magyar költő, esszéíró, prózaíró, politikus.

Díjai:

József Attila-díj (1954, 1970)

Herder-díj (1981)

Bibó István-díj (1984)

Az Év Könyve Díj (1985, 1995, 2004)

Déry Tibor-díj (1987)

Fitz József-díj (1989)

Kossuth-díj (1990)

Magvető Könyvkiadó Nívódíja (1990)

Radnóti Biennálé Költészeti Fődíja (1990)

Eeva Joenpelto-díj (1995)