„Antigoné mércéjével” - Tárca az irodalomtanításról
Amikor huszonévesen először tanít az ember „élesben”, azaz rácsukódik egy tanteremajtó, s összezárva marad harminc tornaöltöző-szagú kamasszal – azt hívják gyakorlótanításnak. Jól emlékszem, nekem arra kellett volna rábírnom a nyüzsgő siserahadat, hogy Franz Kafkáról és a szürreális abszurdról elmélkedjenek velem. Csakhogy nem tudtam versenyre kelni egy közelgő fizikadolgozat rémhírével, és igen, a pólóm domborzati viszonyai a maradék tekintélyemet is felmorzsolták a fiútöbbségű osztály kaján tekintetei özönében. Kafka és én csatát vesztettünk.
Akkor, a katedra előtt tipródva futott át agyamon először a három választási lehetőség. Az ember itt vagy vaslédit alakít és a röhejességig keménykedik velük, vagy a Holt Költők Társasága Keating tanár úrjának példáján felbuzdulva az asztalra pattan, széttépi a tankönyvet, Carpe diem-et kiált a lánglelkű ifjaknak és rövid úton kirúgatja magát, vagy hagyja a fenébe az egészet, és olyan messzire sündörög az iskoláknak csak az árnyékától is, hogy onnan nincs is tovább. Hát így tettem én, s hiszem, hogy jót tettem: magammal és az ifjúsággal egyaránt.
Hanem ha az ember egy a kamaszkor közepén tomboló fiút nevelget, ha akarja, ha nem, újra eljön az életében a kínos szembesülés: hogy a csodában lehetne megkedveltetni a gyerekkel, ami talán egyszer lehetne még a számára is létkérdés: az irodalmat. Én magam ezt is tapintatosan próbáltam véghezvinni, mint annyi mást. (Például igyekszem mindig hazaszólni telefonon, ha már közeledek, legyen ideje szegény istenadtának a lakásban az illegalitás változatos nyomait eltűntetni, teszem azt gyorsan kiszellőztetni, vagy törölni a netes böngészőlistát.) Mint már többször igazolódott: Berzsenyivel itt nem jutnék messzire, nem is forszírozom a dolgot. De erről az iskola – vagyis hát az a magasabb szféra, ahol ezek a kérdések eldőlnek – mintha még csak tudomást sem venne. Lehet, persze, arra hivatkozni, hogy száz és száz évig vita nélkül töltötték be a gyerek fejébe a tudást, az egyetemes és a magyar kultúrát, Homéroszt, Horatiust, Arany Jánost, és egykor ütemre kántálták a deklinációkat. De a világ oly mértékben megváltozott, – amin lehet sopánkodni, felháborodni etc., de mégis: az alkalmazkodás a legcélravezetőbb, – hogy egészen másképp kell nekilátni a tanításnak, hogy eljusson valaha a gyerek – aki akkor talán már ősz öreg lesz – Homéroszig, Horatiusig, Arany Jánosig. Nem a nevek ismeretéről van szó. Hanem a késztetésről, ami egy kötet felütéséhez kell. A kíváncsiságról. A vágyról. Aztán a megdermedő pillanatról, amikor az ember felfogja a Hídavatást. Vagy megérti, mi hajtja Odüsszeuszt, és mi tartja meg a feleségét. Hogy miféle őrült ösztön dolgozik Antigonéban. De ez sok-sok év, mire elkövetkezik, sok-sok rémes és boldog tapasztalat. És talán soha nem jön el az életben. Az sem tragédia. Antigoné egy tizenöt éves gyerek számára zűrös fejű bige.
Mindez onnan jutott eszembe, hogy minap házidolgozat-alapanyagot próbáltam körmölni „Mérhető-e mindenki Antigoné mércéjével?” címmel. Így próbáltam a gyerek gyomorgörcsén segíteni, aki két toll szárát rágta forgáccsá, hogy mit kezdjen ezzel a nyomorult kérdéssel. A lendületem nekem is hamar tollszár-rágásba torkollott. Mert hát mi a fészkes fene az, hogy Antigoné mércéje? Az önfeláldozás? Az anarchizmus? Az emberjogi mozgalom? Az önzés? De főképp mi az, hogy mérhető-e ezzel mindenki? Ki az a mindenki? A sarki boltos és a szomszédaim? Kinek jutna eszébe őket efféle fogalmak mérlegén méricskélni? Kinek jut eszébe ilyen kérdést feltenni, de legfőképp erre releváns, értelmes, átgondolt válaszokat várni tizenéves kölyköktől? Hát nem az egész irodalomtanítás beteges, irracionális, önmagával ellentmondásba gabalyodó, meghasonlott céltalansága köszön vissza ebben az egyetlen kérdésben is?
Én azért valami vázlatfélét összeférceltem, aztán odaadtam a fiamnak: ebből talán már tud építkezni. A dolog kimenetele nem lett fényes. Érdeklődtem pár nap múlva, hányast kapott. Mindenki egyest, de nem írják be, csak annak, aki reklamál – legyintett. Szitkozódni tudtam volna, volt benne munkám bőven. – De hát miért? – csattantam fel –, ezek szerint mindenki megírta! – Igen – magyarázta a gyerek –, de azt mondta a tanár, a netről írtuk. Túl jók lettek. – Te legalább protestáltál? Hisz együtt szenvedtünk vele! – pattantam fel a székről, és mint felbőszített vad járkáltam fel-alá. – Na, még az kellett volna… – vonta meg kamaszos flegmával a vállát. – Antigoné is protestált, azt’ nézd meg, hogy végezte.
Kapcsolódó anyagok:
Az irodalomtanítás vége? – Interjú dr. Hoffmann Rózsával
„Szakiskolában egyszerűen utáltam az irodalomórákat” – Szekeres Kinga véleménye
