Faludi Ádám

A tatabányai Faludi Ádám Freisinger Edeként születik. A Faludi nevet keresztapjától, Ladányi Mihálytól kapja, Ladányi szerint költő Freisingerként nem lehet költő Magyarországon. Van benne valami. Hallgassunk oda: „Freisinger Ede költeménye” – így, Keres Emil-módra szélesen artikulálva, az e magánhangzókat mogorván alátekerve a Szombat esti versben.

Költőnek tartja magát, ami mókás ebben a versnek nem kifejezetten alkalmatos korban. (Egyetlen létező költőt látok manapság közel-távol, ő is nő, nem férfi, Kiss Judit Ágnes a neve, nem is értem, férfi miért ír verset, ahelyett, hogy harcolna az epikával). „A prózát a költészet kiterjesztésének érzem, a képzőművészetet, zenét pedig a költészet írásban nem megjeleníthető részének.” – mondja. Ekkora hülyeséget régen hallottunk. „A költők leprózaíróznak, az írók leköltőznek.” Mit lehetne tenni? És aztán: „Szeretek író lenni, ugyan másra is képes vagyok, tudok számtalan szakmát túl a közepes szint felett művelni, de mégis inkább az irodalom a varázsszőnyeg. Amikor reggel a macskáimat etetem, megbeszélve velük az éjszakai tévelygéseket, író vagyok. Nézem a napfelkeltét, gyűrött, nyűgös, kétségbeesett és tehetségtelen vagyok, reménytelen, veszélyes, egy romhalmaz, egy istentelen nulla, akkor író vagyok. Ha megint kölcsön kell kérnem némi pénzt, író vagyok.”