Leütés 14. - Ametiszt - Mányoki Endre tárcanovellája
Levél Moszkvából; mégiscsak jó valamire ez az átkozott facebook. Vologya talál rám, akinek címe-telefonja nagyon elveszett a régi noteszommal és a féltve őrzött levélcsomaggal együtt. Vologya, a kollégiumi szobatársam, az ukrán napfényember, aki spanyolul tanult a Lomonoszovon, hogy egykor majd pincér lehessen egy Mexikóba tartó óceánjáró fedélzetén. S akit rögtön a sztazsirovka1 után nemcsak hogy kirúgtak az egyetemről, de egyenesen a tajgába száműzték három kerek évre, megtanulni: a besúgó múlaszthatatlan kötelme a besúgás. Akkor is, ha nem besúgó.
Hosszú levél. Látni, hogy benne akar lenni nemcsak a száműzetés és a lélekvesztő magány, hanem a harminc év összes hányattatása is. És az öröm, hogy megtalált. A vége felé, nem mellékesen, ezek a mondatok: "Ludmilla Ulickaja meghalt. A színésznő, akitől az ametisztet kaptad. Alig múlt 60 éves."
Később is, bőven a diploma után, gyakran jártam Moszkvában. Tolmácsolás, filmátvétel, bármi - Vologya nyomát kerestem, hiába.
Évente három-négyszer is röpültem. Szerencsére a Szövetségnek november táján hirtelen mindig sürgős lett, hogy az írócserebere magyar oldala is kiteljék. Ilyenkor balek után kutattak, és engem rendre meg is találtak. Zsákmányállatnak jó voltam; karácsony táján Moszkvában facéran - az is hülye, aki odamegy.
Én hülyének is jó voltam.
Két hét a Rosszijában vagy a Pekingben, komoly zsebpénz, balett a Bolsojban (mindig a Giselle), repi vendéglátás a a Dom Piszatyelejben, mikor a boltokban semmi nem volt, csak méterhosszakon a mongol rizstészta, a scsecsini rizseshal meg a magyar almakompót...
A szállodában lazac, kaviár, fillérekért, na és persze szaszíszki mázsaszámra - úgy is ették a helyi kiválóságok: a lapostányéron nagy kupac sárga kaviár, roppanós, olajosan csillógó szemekkel, mellete a rózsaszín lazacból öt-hat, laposan, nyújtózkodva.
Odébb a csípősmustár, ami még őrzi az alumínium kanál formáját - és hát a virslik; kunkorodnak a középpont felé dagadtan, göcsörtösen. A mustár vékony szaftja becsordogál a kaviár alá, a hal rácsúszik lassan a virslilére...
De nekem mindig dolgom volt Moszkvában. A Lenin Könyvtárat bújtam, futuristák és egyéb lázadó költők, felhőkarcoló írók, renitens képragasztók nyomait kerestem - s találtam. Nem úgy, mint vodkát. Az se könyvtárban, se boltban nem volt akkortájt, semmi pénzért.
Ezért kellett a Szása. Szása, a magyar referens a Szövetségben, aki hogy Pestre jöhessen (mindegy volt, hogy hóba-e vagy hébe), ellátta a druzjákat vodkával. Sokkal és mindig. Készségesen, nagyokat kacsintva dugdosta szatyorba, kabátzsebbe.
Ám aznap neki sem volt egy csepp sem az irodában. Megihatta maga: más magyar nem volt a környéken. "Szpizgyil ja vot éto sto"2, mondta töredelemesen, de "szemmi baj!" - már csukott szekrényt, fiókot, telefonált, és ültünk a volgába azonnal.
A telepen se talált nyitva zugivót, egyet sem. Hiába egyeztettek taktikát, stratégiát folyvást a sofőrrel, fővezérek csata közben, egyetlen lakótelep egy árva zugában se volt sehol nyitva a vasajtó, mögötte a szeszekkel.
Mit látott Szása agyának sötét vetítőjében, nem tudom. Talán egy filmet: megy a repülővel Pest felé, de Záhogy fölött kiderül: nincs paszusa. Ezúttal nem hívták meg Magyarba, s azonmód visszaküldik, át az ejtőernyős résen: szálljon, ahogy tud. "Problemü nyetu!"3 - szögezte le, és a kombinált kormányos (személyi követő pilóta) a volga orrát menten hazafelé fordította.
Lépcsőház, lift, nem jön. Futás a hetedikre! Az ajtó mögött a gardróbszekrény, ruhák mögött, a padlón, vodkák. Vagy húsz palack csörrent meg, ahogy kettőt kirántott.
Vizespohárba kell széttölteni, kettőbe púpozva elfér az egy üveg. Kisujj az etikett szerint kinyújtva, de a tenyér a pohárra tapad. Úgy kell, egyetlen hajtással, fejet hirtelen hátravetve, kiinni az egészet egyszerre. S nyomban: BRRRRR, AHHH, s ki ahogy cifrázza.
Ezt önnek adom, kedves... Jön felém az előszobán át, ide, a konyhába. Fehér csipkeruhában, vékonyan, lebegve, akár a lidércláng. A bőre egészen rászáradt az arca csontjára, két keze táncol, mintha hullámzó vizet simogatna. Engem megvédett a mérgektől és a gonosztól.
"Igyí ná-huj, job tvoju maty, Ljubocska!"4 - lökdösi ki Szása a feleségét a szűk konyhából. "Nem látod, hogy dolgunk van?" Elébe áll a lenyitós asztalnak, testével védi a teli palackot. "Még leverte volna a lelkem..."
Ljuba megvárt, türelmesen. Az ajtóban állt, amikor már menekülőre fogtam. Szása a gardrób mélyére bukott le, s próbált újabb palackot felhozni. Üvöltött, néha nyöszörgött - nem tudott a szekrényből kimászni.
Ezt önnek adom, kedves. Tudja, én színésznő voltam. Királylány. Itt, ezen a képen én vagyok, elöl. Elragadott a gonosz, fujtogatott és ült a hátamon. Lila kristályt tartott a tenyerén. És belesimította az enyémbe. Hideg volt a keze és finom. Lüktetett a jeges vére.
Rákulcsoltam a markom a kicsi öklére. Égetett, akár a szárazjég. Hozzám tapadt az egész testével. Simogattam a hátát, a fejét, a vízpuha haját, s hallgattam, ahogy halkan, csörgedezve mesél az ametisztről, amit egy angyaltól kapott, hogy megmentse. És amit nekem ad most, hogy megmentsen engem.
Szása zuhant rám hátulról. "Podárok, Andrej, podárok ot menja"5, zokogta, csak hogy meg ne feledkezzek majd róla, és egy teli üveg moszkovszkaját próbált a zsebembe gyömöszölni. Ljuba nem volt sehol. Csak én, Moszkvában valahol, taxi nélkül, térkép nélkül, az izzó ametiszttel a tenyeremben.
(1) Az orosz nyelv és irodalom szakosok számára kötelező fél éves részképzés diáknyelvi elnevezése volt.
(2) "Ezt elcsesztem."
(3) "Nem probléma."
(4) "Húzzál el a f...ra, Ljubocska, b...meg anyádat!"
(5) "Ajándék tőlem, Endre."
