Június

Jön a sör, a bulvár és a magazinok, puhán galoppoz át a nyár mocsarán a könnyű irodalom. Jön az 56 író Esztergomról című antológiám, és az évekkel korábban írt Babits szexregény, a Tavaszi iramlás – ősszel. És ha van Isten, márpedig istenek vannak, nyomdában az ötvenhatos kisregény, a Sötétkapu.(2006)

Június újra. Nyár. Remélhetőleg nyár. Nem szerencsés, ha nyáron ősz van, télen tavasz. Tehát: nyár. Aki nem énekelt egész télen (mint a tücsök), hanem szorgalmasan dolgozott, keresett, tartalékolt, jól fizető tőzsdei tranzakciókat hajtott végre, dagad a bankkártyája (mint a hangyáé), neki meleg és strandidő. Árnyékos dácsa szúnyogriasztóval. Nyári olvasmányok. A nyár ezt kéri. Ismerhetjük A tömegek lázadásából (José Ortega y Gasset némiképp torzított,. de így éppen helyénvaló gondolatát), mely szerint: „szellemiekben az nevezhető tömegembernek, aki bármilyen probléma láttán csak azt gondolja végig, amit könnyűszerrel megtalál a fejében”. Nyáron a tömegember (férfi) fejében az élő hús látványa és élvezete található meg legkönnyebben. Hogy a nőében nyáron mi, nem tudom hirtelen. Hogy általában mi, azt sem. A nő feje maga a titok. Más rétegei kevésbé. Nyáron még kevésbé. (Ezt csak azért biggyesztem ide, mert a júniusi válogatásba egyetlen árva nő nem jutott, és nem szeretném, ha úgy tűnne, megfeledkeztem a nőkről. Dehogy. Senkiről. Soha.) De mást is találunk ebben a hónapban, minthogy nő a vízparton. 18 éve, 1989. június 16-án kiáltották ki a Harmadik Független Magyar Köztársaságot, a parlament deklarálta, mától függetlenek vagyunk, az oroszok pedig (a nagy Vörös Hadsereg) megszégyenülten kullogott haza. A hős magyar huszár újra fényes győzelmet arat. Szokott. Erről híres.  A T. Ház pofátlanul magát ünnepelte. Szokta. Erről híres. Azt viszont elfelejtették, hogy ők még vastagon pártitkárok, KISZ-vezetők, KB-tagok, moszkvai nagykövetek, miként a se vége, se hossza héroszunk, a Köztársaságkikiáltó, amikor Esterházy régen azzal zárta írásait, hogy kelt. június 16-án. Azaz Nagy Imre kivégzése napján, hogy Kádárra a dátum láttán rátörjön a hascsikarás. Mert rátört, ha látta. Szokott rátörni. A titokrendőrség külön osztagot szervez, akik eldózerolják Kádár elől ötvenhatot, a "június 16-át", a magyar tájban kóborló Esterházy-írásokat. (2007) 1951. június elsején az ÁVH (Államvédelmi Hatóság) az ország déli oldalán is (a nyugati után) kijelölt egy 15 km széles határsávot, a szovjet katonai vezetés tanácsára, a hidegháborús és a "láncos kutya" Titóval, azaz Jugoszláviával megromlott viszonyok miatt, ahol kétsoros drótakadályt, aknazárat telepítenek. Három év alatt 90 zászlóalj, 25 századvédő körlet, 201 szakasz- és 146 rajtámpont, 963 hadműveleti akadálycsomópont, 513 figyelőhely és több száz színlelt, az ellenség megtévesztésére szolgáló építmény nő ki erdőből, mezőből. A háború, a kékcédulás választások, a kommunista hatalomátvétel után megbüntetett, nyomorgó ország óriási költséggel épített erődrendszerét sose használták. Semmire. Nagy része eleve dilettáns, rosszul tervezett és kivitelezett, mint a korban szinte minden. Sok ma is ott rohad az erdőkben. Ez a valóságunk. Ebbe a látványba mi is szépen bé vagyunk applikálva. Mi vagyunk a valóságunk. Hogy az évtizedekre rögzült látványt elkenjem némiképp, a júniusi Bőség arról kell szóljon, kit szeretek, miért fontos. (2008) Május vége most. Éppen öt éve gyűjtöm a tájból, görgetem, csipegetem magam körül/előtt A bőség zavara dokumentumait, íróit, költőit az Irodalmi Jelennek. Előbb két és fél, három éven át a havi papírfolyóirat egyik kolumnáját írtam tele válogatott íróimmal. 2009 augusztusától erősebb tempó, naponta váltott lovak, rövid pihenők, ahogyan ezt a net-folyóirat követeli. Érdekességek, pletyka, hivatalos le- és felirat, ismert és elfeledett közhelyek, a tények közt felfedezhető látványos és láthatatlan összefüggések után kotorászva vég nélkül. Cédulák, jegyzetek, nyomatok, kiollózott újságcikkek, külön havi dossziék mindaddig, amíg az egész rá nem borul a dolgozóra, ha a dolgozó el nem ugrik. Érkeznek a harcos, haragos, sértett, nemzetféltő kommentek, a kiigazító kommentek, ahogyan ez netes lapnál szokás. Közben időről időre beesik olyan alpári magyar nyelven fogalmazott, szikrázó gyűlölettel teli komment is, amivel nincs mit kezdeni.  Közben a kiáltó hiányzók. Ismerős kortárs, aki kimaradt szándékkal, szándék nélkül. Fontos, meghatározó klasszikusok, akikkel minden évben munka, de soha nem sikerül úgy megfogalmazni, hogy az áhítat ne üssön át a szövegen. Az áhítat, a rezgő térd soha nem tesz jót egy-egy dolgozatnak. Csak a legutolsó példa, akit most májusban, halála százötödik évfordulóján se voltam képes úgy megfogni, hogy a ne csámpázzon, megjelenjen benne mindaz, ami meghatározó a továbbiakban: Solem Alechem (a Tóbiás, a tejesember, a Marienbád és az Énekek éneke írója). Pedig ideje volna. (2011)