Voltaire, a polgárjogi harcos
Felvilágosodás kori író, költő és filozófus. A kor annyira távoli, életműve annyira szerteágazó, hogy reménytelen néhány mondatban helyszínrajzot festeni köré. Szikár figura, polgárjogi harcos, nagy szatirikus, többnyire szembe ment minden idióta és önelégült hatalommal, a dogmatikus, és a hatalomnál nem kevesebb idiotizmussal felruházott egyházzal.
Mégis fél mondat arról, ahogy körülnézett idegen helyen: mielőtt másodszor bebörtönözi Párizs rendőrfőnöke, Angliába száműzi, ahol találkozik az alkotmányos monarchiával, a szólásszabadsággal, John Locke filozófiájával, Newton fizikai kísérleteivel, nem utolsó sorban Jonathan Swifttel (a kor másik kiátkozott írójával), és úgy gondolja, Franciaországnak illő volna tanulnia Angliától. Minden szinten. Ezzel Voltaire megint eldobja a kalapácsnyelet, mert a franciák, főként az arisztokrácia, úgy gondol a korban francia földre, mint ahol nem "minden jól van”, hanem „minden legjobban van". Az arisztokrácia éppen úgy gondolkodik, mint Pangoss mester a Candide-ból.
Nem feledhető ugyanakkor, hogy Voltaire "bentről" nyomja. A hatalom köntöse szélén üldögél, ahonnan mindent ismer, szinte minden fontos részletkérdésről értesül, amikor éppen nem száműzi a hatalom, nem csukja börtönbe. A korabeli udvari bohóc pozíciója. Pl. udvari történész, kamarás, Richelieu bíboros és Madame de Pompadour kegyence. Ma is látunk hasonlót, csak jobban oda kell figyelni, hogy lássuk.
Most csak a Candide vagy az optimizmus-ról. Napjainkban egyedül a Candide forog (gimnáziumi tananyag), létezik a köztudatban (1759-ben, hatvanöt évesen írja). Legfőbb célpontja Gottfried Leibniz filozófiája, a monászelmélet, azt gúnyolja. De minthogy Leibniz tekintélyes ember, a Candide-ra rámozdul a cenzúra. Voltaire óvatos duhaj, lapít, nemigen hirdeti, hogy ő volna az író.
Olvasói életemet változtatta meg a Candide.
A borító miatt bukkantam rá, védőborító, furcsa grafika, indiánregénynek tűnt, vagy ha nem is indiánregénynek, könnyű, karcsú könyvecskének, amit egy délután fölfalok. Nem volt az. Nem faltam fel.
Talán ha századát értettem annak (tizenévesen), amiről beszélt, mégis. Lehet, Gyergyai Albertnak, a fordítónak köszönhetően a részletekből valamivel több százalék átjutott a kamaszgyerek agyának kemény burkán, de azt feltétlenül felfogtam, hogy többféle irodalom létezik. A realista, konkrét, feketén-fehéren működő, és a játékos, a leírt szöveg mögött parádézva, tánc közben, a leírt szöveg mögül kifelé suttogó: a duplafenekű. Voltaire-ről, a Candide-ról indulva könnyebben eligazodtam a hetvenes-nyolcvanas évek élő és viruló fiatal magyar irodalmában.
Bár nem elég könnyen, az is igaz.
Candide, nyitó oldal:
Első fejezet, mely arról szól, hogyan nevelték Candide-ot egy szép kastélyban, s hogyan űzték el ugyanonnan
"Volt egyszer Vesztfáliában, Thunder-ten-Tronckh báró úr kastélyában egy fiatal legényke, akinek a természet a legszelídebb hajlamokat adományozta. Arca is tükrözte lelkét. Nyílt esze volt, de egyúttal igen jámbor észjárása; azt hiszem, ezért is hívták Candide-nak, vagyis jámbornak. A ház régi cselédei sejtették, hogy tulajdonképpen a báró úr húgának volt a fia, apja meg egy szomszédos, derék, becsületes nemesember, akihez azonban ez a hölgy sosem akart férjhez menni, mert mindössze hetvenegy őst tudott kimutatni családfáján, míg a többit megrágta az idő rozsdás vasfoga.
A báró úr egyike volt a tartomány leghatalmasabb urainak, már azért is, mert kastélya ajtóval és ablakokkal is dicsekedhetett. Sőt a kastély fogadótermét még egy faliszőnyeg is díszítette. A baromfiudvar kutyáiból vadászfalkát is formálhatott; istállószolgái, ha kellett, hajtóknak is beváltak; s a falusi plébánost kinevezte házikáplánjának. Mindnyájan nagyuramnak hívták, s ha mesélt nekik valamit, udvariasan nevettek.
A méltóságos báróné körülbelül háromszázötven fontot nyomott, ami persze tetemes tekintélyt kölcsönzött neki: vendégeit mindenkor igen nagy méltósággal fogadta, ez aztán még több tekintélyt biztosított a személyének. Egyetlen leánya, Kunigunda, tizenhét esztendős volt, piros arcú, friss, kövérkés, egyszóval igen ínycsiklandó. A báró úr fia viszont mindenben az apjára ütött. Nevelője, Pangloss úr, orákuluma volt a háznak, s bölcs leckéit a kis Candide korának és jellemének teljes jóhiszeműségével hallgatta.
Pangloss a metafizikával vegyes teológiát s a kozmológiával kapcsolatos kretinológiát tanította. Remekül tudta bizonyítani, hogy nincs okozat ok nélkül, hogy ebben a lehető legeslegjobb világban a nemes báró kastélya a legeslegszebb várkastély, s hogy a nemes báróné a bárónék legjobbika.
- Bizonyos - mondta - s kimutatható, hogy nem is lehetnek másképp a dolgok, mert ha már mindennek célja van, minden, ugyebár, szükségképpen a legeslegjobb célért is van. Orrunk például azért van, hogy legyen min hordani a szemüveget, s lám ezért is hordunk szemüveget. Lábunk láthatólag arra való, hogy nadrágot húzzunk rá, ezért is van nadrágunk. A kövek arra termettek, hogy szépen megfaragják őket, no meg persze, hogy kastélyokat építsenek belőlük; ezért is van őméltóságának ilyen gyönyörű kastélya; a tartomány legnagyobb ura illő, hogy a legeslegszebb házban lakjék; és mivel a hízó disznók arra valók, hogy megegyék őket, azért eszünk mi disznóhúst egész áldott esztendőben. Következőleg, akik azt állítják, hogy minden jól van ezen a földön, ostobaságot állítanak; azt kellene mondaniok, hogy minden a legjobban van.
Candide hallgatta figyelemmel, s hitt neki szíve ártatlanságában; mert ő bizony Kunigundát rendkívül szépnek találta, bár hogy ezt meg is mondja neki, arra gondolni se mert. Olyan módon okoskodott, hogy igen nagy boldogság Thunder-ten-Tronckh bárónak születni, még nagyobb boldogság lehet Kunigundának lenni, ennél is nagyobb, ha e kisasszonyt napról napra láthatja, de a legeslegnagyobb, ha hallgathatja Pangloss mestert, e tartomány s következésképp az egész föld legnagyobb filozófusát.
Egy szép napon Kunigunda, ahogy a kastély közelében sétált, abban a kis erdőben, amelyet parknak kereszteltek, észrevette a csalitban a mi Pangloss doktorunkat, ahogy éppen leckét adott kísérleti fizikából a báróné szobalányának, egy igen csinos és még inkább tanulékony kis barnának. Mivel a mi Kunigundánknak nagy kedve volt a tudományokhoz, lélegzetfojtva figyelte az előtte játszódó s többször is megismétlődő kísérleteket; igen tisztán láthatta a mester nyomós érvelését, az okokat éppen úgy, mint az okozatokat, s amikor visszatért a házba, izgatottan, merengőn, nem volt neki hőbb vágya, mint hogy ő is tudós legyen, mert akkor az ifjú Candide vele próbálhatná ki az ő nyomós érveit, amelyekre Kunigunda hasonló érvekkel válaszolna.
Hazamenet találkozott Candide-dal a kastély előtt, s elpirult: Candide is piros lett. Köszönt neki elfúló hangon; és Candide is szólt hozzá, bár maga se tudta, mit mond. Másnap, mindjárt vacsora után, ahogy otthagyták az asztalt, Kunigunda is, Candide is egy spanyolfal mögé került; hogyan, hogy se, Kunigunda leejtette a zsebkendőjét, Candide meg azonnal felszedte; a kisasszony ártatlanul megszorította a fiú kezét, a fiú meg ártatlanul megcsókolta a kisasszonyét, oly hevesen, oly érzékenyen, oly kecsesen, hogy az már sok volt; hogyan, hogy sem, ajkuk találkozott, szemük lángolt, térdük reszketett, s a kezük ide-oda tévedt. Thunder-ten-Tronckh báró úr ott ment el a spanyolfal mellett, s látva ez okot és okozatot, egyszerre kidobta Candide-ot az ő gyönyörű kastélyából, jókorát rúgva a fenekébe; Kunigunda elájult: a báróné őméltósága összevissza pofozta, mihelyt kissé magához tért; s minden csupa zűrzavar lett ebben a lehetséges legszebb s legüdítőbb kastélyban.
Voltaire eredeti nevén François-Marie Arouet (Párizs, 1694. november 21. – Párizs, 1778. május 30.) francia felvilágosodás kori író, költő és filozófus volt.
Legismertebb művei
Oidipusz (1718)
Zaire (1732)
Filozófiai levelek (1733)
Le Mondain (1736)
Sept Discours en Vers sur l'Homme (1738)
Zadig (1747)
Micromegas (1752)
Candide (1759)
Filozófiai ábécé (1764)
Épître à l'Auteur du Livre des Trois Imposteurs (1770)
