Lázár Ervin
Nem sorolok könyvcímeket, mert minek. Nem mondom, hogy kezdő írónak a Buddha szomorú című novelláskötete a legveszettebb, legtüskösebb akácfa. Ha – miután elolvasta és becsukta a könyvet – egy héten belül géphez mer ülni prózaírói szándékkal, lehet belőle valami. Ugyanakkor egy másik tanács önnön nagyságuktól elszállt irodalmároknak: amint x díjak átvétele, gazsuláló kritikák után úgy érzi, ő a legnagyobb e kerek hazában, olvasson véletlenszerűen Lázár Ervint. Hogy önértékelése helyrebillenjen. Lázár Ervin egész életműve a bűbáj és az emberség ötvözete, mégis úgy irodalom, úgy vág át az olvasón, úgy alakítja át világlátását, mint a langyos nyári zápor kánikula után. Oázis és felüdülés egyszerre.
Hogyan lett író? – kérdezi az olvasó Lázár Ervint egy beszélgetésen. "Véletlenül. Gyerekkoromban nagyon szerettem az irodalmat, húszéves koromban megjelent egy-két írásom, utána azt vettem észre, hogy egyszer csak író lettem. Megjelentek a könyveim, és akkor már nem lehetett ellene tenni semmit. Pedig, hogyha újra kezdhetném, inkább asztalos lennék."
Lázár Ervin mindent tudott. Azt is, hogy az asztalos asztala, ablaka elkészül, amikor elkészül. Készen a sublót, tele lehet pakolni. Lehet benne gyönyörködni, ha szép, örülni, ha funkcionális. Az irodalom – ezzel szemben – billeg, mindig lehetne jobb, soha nincs vége, az öröm helyén hiányérzet. Lázár Ervin azt is tudta, az író boldogtalan. És azt is, az öröklét, az utókor szeretete nem pótolja az életben meglévő hiányokat.
2006-ban pestis zúdult a magyar irodalomra. Elment Bella István, Beney Zsuzsa, Bratka László, Domokos Mátyás, Faludy György, Hatvani Dániel, Mátis Lívia, Sütő András, Szász János. "Nehéz úgy gondolni Lázár Ervinre, Nagy Gáspárra, hogy már nincsenek, művük csak olvasóban újul meg, a szerző kezevonása majd hiányzik mellőlük, és nem lesz új elbeszélés, új vers a folyóiratokban tőlük" – írja Ilia Mihály a Bárka-online tárcarovatában. Bizony nem könnyű úgy gondolni rájuk.
Lázár Ervin, Budapest, 1936. május 5. – 2006. december 22., Kossuth-díjas magyar író, elbeszélő, meseíró.
A másik Télapó
– Apu, te most ideülsz a ládára!
– Dehogy ülök! Eszem ágában sincs!
– De amikor játszunk!
Játszunk? Ezt eddig nem tudtam. És miért kellene nekem a ládára ülnöm?
– Mert te leszel a szegényember.
Na persze – gondolom –, mi sem jellemzőbb a szegényemberekre, mint hogy ládán ülnek.
– És te mi leszel?
– Én a Télapó.
Ez nagyszerű! Igazán rám férne már egy kis ajándék. Leülök a ládára. Szegényember vagyok.
Télapó előrenyújtja a kezét, és vészjóslóan búg. Úgy látszik, ez egy búgócsigával ötvözött Télapó.
– Remélem, Télapó, jó nehéz a puttonyod – mondom bizakodva.
Abbahagyja a búgást, a kezét leereszti.
– Milyen puttonyom?
– Amiben az ajándékokat hozod.
– Ááá – nevet a tudatlan szegényembereknek kijáró fölénnyel –, én nem az a Télapó vagyok. A másik!
- A másik? Melyik?
Újra búgni kezd, a keze fönn. Búgás közben mondja... mit mondjak?!... sziszegi:
– Ebben a zsebemben – a jobb zsebére üt – van a jég meg hó – a bal zsebére üt –, ebben a hideg, téli szelek – egyik mellényzseb –, ebben van a dér – másik mellényzseb –, ebben meg a zúzmaranéni.
Én oktondi! Még hogy búgócsiga?! Nyilván a hideg téli szelek búgnak a zsebében. Vagy a zúzmaranéni. Egy zúzmaranénitől minden kitelik.
A konyhában érezhetően csökken a hőmérséklet, a födőtartón egy piros födő fázósan megrezzen. Összébb húzom magamon az ingem.
– Még szerencse, hogy nincs több zsebed – mondom, és vacogok egy kicsit.
– Ne beszélj annyit, szegényember – süvíti Télapó –, mert kieresztem a jégt és a hót.
Nem is tétovázik: kiereszti. Szép nagy pelyhekben hullani kezd a hó, a mosogatón és a gázcsöveken hegyes jégcsapok híznak. Didergek.
– Ha ezt előre mondod, melegebben felöltözöm.
Télapó kutyába se vesz, a másik zsebéből előzúgnak a hideg téli szelek, füttyögnek a konyha egyik sarkából a másikba, cibálják szegény pletyka gyerektenyérnyi, cirmoszöld leveleit, behuhognak a konyhaszekrénybe, megzörrentik az evőeszközöket, és hordják, hordják a havat. Ülök térdig hófúvásban, az ingem alá – megannyi tűszúrás – hópihék száguldanak. És mindez nem elég, kiszabadul a dér is, fehérlik a hajam, a bajszom, és ajjaj, jön már zúzmaranéni is, rám telepszik, olyan a testem, mintha ezüsttel volna bevonva – már amennyi kilátszik belőle a hóból.
– Látom, szegényember, súlyosan fázol – mondja elégedetten Télapó.
– De még milyen súlyosan – motyogom elkékült szájjal –, lassan a szívemen is jégcsapok lógnak.
Télapó ezen elgondolkozik, mereven néz, talán a jégcsapos szívemet próbálja elképzelni. Na itt az alkalom – gondolom –, és nemhiába vagyok szegényember, már mondom is, mint Tiborc:
– Akármennyire is a másik Télapó vagy, mégsem szép tőled, hogy csak havazod, jegezed, szelezed, derezed és zúzmaranénized a szegényembert. Valami jó, valami szegényembernek-való azért akadhatott volna egyik fránya zsebedben. Jaj, megfagyok!
Tényleg, kezem-lábam egy-egy érzéketlen kődarab, a fülem egyetlen szúró fájdalom. Egy jegesmedve sem bírná ezt a rémületes telet.
– Na várj – mondja Télapó –, ebben a zsebemben is hoztam valamit. Szegényembernek-valót. – Az inge zsebébe nyúl.
– Mi az?
– Téli csillagok.
Felszikráznak fölöttünk a téli csillagok, csupa sziporka, csupa ragyogás a konyha mennyezete. A hideg most is csontig ható, szegényember szívéről nagy koppanással mégis lehullik egy jégcsap. Hát emlékszik rá! Tavaly télen nézte Télapó és szegényember együtt a téli csillagokat. Mert télen a legcsodálatosabb a tiszta, csillagos ég. Csak kevesen tudják, mert kinek van érkezése nagy hidegben csillagos eget bámulni? Télapó meg a szegényember tudják. Igen ám, de akkor füles sapkában voltunk, bundás csizmában és télikabátban. Úgy könnyű!
– Ez nagyon szép tőled, Télapó – vacogom maradék erőmmel –, de csak annyit értél el vele, hogy díszkivilágítás mellett fagyok meg.
Lép felém egyet.
– Mit is mondtál, miből raktatok nagy tüzet hideg teleken amikor gyerek voltál Rácpácegresen?
– Rőzséből – nyögöm, és a dobhártyámon már dörömbölnek a fagyhalál bimbamjai.
– Azt is hoztam! – kiált Télapó.
– Mit?
– Rőzsetüzet.
– Már hogy hoztál volna, kedves Télapó, amikor nincs is több zsebed?
– De-de! – mondja büszkén, és megfordul.
Tényleg! A farzseb! Kedves szülők, csak farzsebes nadrágot vegyetek a gyerekeiteknek!
Előveszi a farzsebéből a rőzsetüzet, elém rakja.
Eszi a láng a vékony ágakat, a ropogás boldog szimfónia, a téli csillagokig csap fel a rőzsetűz. A szegényember mohón előrenyújtja elgémberedett kezét, elpárállanak róla a havak, jegek, derek és zúzmaranénik, az északi-sarki konyha vöröslő fényben dereng.
– Te nem fázol, Télapó?
– De, egy kicsit én is.
– Akkor gyere közelebb.
Közelebb jön, leguggol a tűz mellé, ő is a láng felé tartja a kezét.
– Jó meleg – mondja.
– Ühüm – bólint a szegényember.
Melegszenek.
