Dante
Május ötödike extra nap az irodalomkedvelők naptárában. Akinek módja van (kalapja), hajnalban kalaplevéve köszöntse.
1265. május 5-én – beláthatatlan múlt homályában, a sötét középkor és a ragyogó reneszánsz határkövén – született Alighieri Dante olasz költő, a Pokol és a Paradicsom mestere, aki végtelenül rosszul járt a magyar irodalomoktatással. Száz diák közül kilencvenkilenccel megutáltatták, amikor tizenhét évesen lenyomták torkán a filozófiájával, mögöttes jelentésével negyven környékén is gondot okozó Isteni színjátékot. Szükséges némi idő és tapasztalat ahhoz, hogy férfiember felfogja, létezik a felülmúlhatatlan szerelem (Beatrice), ami elvesztésével por, hamu és halálvágy, és nyomában szorosan ott lohol a folyamatos igény dédelgetésre, gyönyörre és egyebekre, amelyek a másodlagos szerelmet elviselhetővé teszik. (Ezt tessenek tréfának venni, mert annak vagyon szánva.)
Dante-ról elsőként azt tudtuk meg, hogy kifejezetten előnytelen külsővel bírt. Röviden: pokoli külsővel. Boccaccio a következőképpen írja le Dante külsejét: "Költőnk közepes termetű volt, java korán túl pedig hajlottan járt, mindazonáltal léptei méltósággal teljesek és ugyanakkor szelídek is, mindég a legtisztesebb ruha volt rajta, ami komolyságához illett. Arca hosszúkás, orra sas, szeme inkább nagy, mint kicsiny, állkapcsa erős, az alsó ajka a felsőtől valamivel előbbre állott; arca színe barna, haja és szakálla sűrű fekete és kondor, tekintete örökké mélabús és tűnődő. Egy napon Veronában, mikor már műveinek híre messze járt, és különösen Színjátékának az a része volt ismert, melyet ő Pokolnak nevezett el, de őt magát is sokan, férfiak és nők egyaránt ismerték, elhaladt egy kapu előtt, ahol több asszony ült, és az egyik közülük halkan, de mégsem annyira, hogy a költő, s ki vele ment, meg ne hallotta volna, így szólt a többi asszonyokhoz:
- Látjátok, ez az, aki a pokolba jár, és akkor jő onnan vissza, mikor neki tetszik, és híreket hoz azokról, akik odalent vannak!
S ez asszonynak felelt egy másik közülük a maga együgyű módján s ekképpen:
- Való igazad lehet; magam is láttam, hogy mily kondor a szakálla, s mily barna a bőre színe a melegtől és a füsttől, ami ott lent vagyon!"
Boccaccio nyolc éves, amikor Dante meghal ötvenhat évesen 1321-ben, maláriás lázban, röviddel a Színjáték Paradicsom könyvének befejezte után. Tetemét Firenzéből Ravennába szállítják. Ott alszik.
INFERNO
Első ének
A sötét erdőben
Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.
Ó, szörnyü elbeszélni mi van ottan,
s milyen e sűrü, kúsza, vad vadon:
már rágondolva reszketek legottan.
A halál sem sokkal rosszabb, tudom.
De hogy megértsd a Jót, mit ott találtam,
hallanod kell, mit láttam az uton.
Akkortájt olyan álmodozva jártam:
nem is tudom, hogyan kerültem arra,
csak a jó útról valahogy leszálltam.
De mikor rábukkantam egy hegyaljra,
hol véget ért a völgy, mély, mint a pince,
melyben felébredt lelkem aggodalma,
a hegyre néztem s láttam, hogy gerince
már a csillag fényébe öltözött,
mely másnak drága vezetője, kincse.
Igy bátorságom kissé visszajött,
mely távol volt szivemből teljes éjjel,
melyet töltöttem annyi kín között.
És mint ki tengerről jött, sok veszéllyel,
amint kiért lihegve, visszafordul,
még egyszer a vad vízen nézni széllyel:
úgy lelkem, még remegve borzalomtul
végignézett a kiállt úton újra,
melyen még élve senkisem jutott túl.
Majd fáradt testemet kissé kifujva
megint megindulnék a puszta lejtőn,
mindég alsóbb lábam feszítve súlyra.
És im, amint meredni kezde lejtőm,
egy fürge, könnyü párduc tünt elémbe
szép foltos bőrrel, csábosan, megejtőn.
S nem tágított utamból tarka képe,
inkább elzárta s úgy előmbe hágott,
hogy futni fordultam már, visszalépve.
De hajnal aranyozta a világot
s feljött a nap azon csillagsereggel,
mely véle volt, midőn e szép csodákat
megmozdítá Isten az első reggel:
úgy hogy nekem reményt az ellenségre
vínom párduccal s tarka szörnyeteggel
adott az óra s évszak édessége:
de jaj! a félelem megint leláncolt,
feltünvén egy oroszlán szörnyü képe:
mely emelt fővel közeledni látszott
s dühös éhséggel zsákmányát kereste,
úgy hogy a lég tőle remegni látszott.
S egy nőstényfarkas, melynek vézna teste
terhesnek tünt föl minden céda vággyal
s ki miatt lőn már annyi népnek veszte.
Ez megbénított olyan bénasággal,
hogy elvesztém a magasság reményét
a láttából eredő gyávasággal.
