Györe Balázs

Május nyolcadikán hatvan éves Györe Balázs. Író. Vagy inkább ÍRÓ. Mindenféle kalandozás nélkül. Györét nagy késéssel visszafelé olvastam, a Boldogkönyvétől vissza.

De szinte mindegy, melyik irányból. A végeredmény mindig ugyanaz, az olvasó laposan félrenéz, ne keressen kampót a kötélhez, mert az élet nem lehet ennyire szörnyű és boldogtalan. Az ember nem fulladhat bele saját folytonos bűntudatába. (Mindenki keresse a saját halálát, 1993; A megszólítás ábrándja, 1994; Ha már ő sem él, kérem olvasatlanul elégetni, 1996; A valóságban is létezik, r., 1997.), talán mintha a Krízis (Liget Könyvek) külön állna. De ő sem, hiszen követi a Boldogkönyv 2001-ből, amiből újra kiderül, hogy a boldogságnak vége, mint a botnak, hogy az élet a halál előszobája akkor is, ha néha legyűrjük, ráadásul vénül a test, minden nappal szikárabb a lélek, ropog a bőr, mint a döglött rinocéroszé.
A következőket válaszolja a kérdésre, hogyan képes a realista próza emelkedett lenni: "Kegyelem, szerencse, tehetség, efféle ügyetlen szavakkal tudnék nem válaszolni. Mindig őszintén próbálok szembenézni magammal, leírni azt, amit érzek, mert elsősorban az érzéseim írnoka vagyok, és nem a gondolataimé. Vagyis nem akarok trükközni, nem akarok csalni. Amikor az apám meghal, akkor az apám haláláról írok, amikor a feleségem megbetegszik, akkor arról, ha egy nagy barátság határozza meg az életnek egy szakaszát, akkor meg arról. Amikor leülök, dolgozni, írni, nem egy másik ember történetébe ülök be, hanem mindig saját magamhoz, a saját élettörténetemhez ülök le, és ez rettenetesen fárasztó, hiszen ugyanahhoz telepszem, aki napközben is mászkál, bevásárol, teszi a dolgát. Ezért aztán semmiféle gondolati üresjárat nincs az életemben, szünet nélkül le vagyok kötve."