„Moszkva tér blues”
Az utcanevek idő és tér sajátos metszetei. Kisebb településeken kevésbé bolygatják őket, maradnak letűnt érák múzeumi lenyomatai. Falun itt-ott még van Felszabadulás útja, Április 4-e tér, de még Lenin utca is. Az ott lakóknak többnyire kisebb gondjuk is nagyobb a névadásnál, az új generációnak, ha van egyáltalán, tökmindegy már, ki volt Lenin meg a felszabadulás. Annyiban megnyugtat, ha ilyet látok: legalább nincs „leszólás” valahonnan odaföntről, hogy most már aztán tessék alkalmazkodni a korhoz, különben… Holott csak túl kicsi pontok ezek a térképen ahhoz, hogy bárkit is érdekeljenek.
Városon azért ez nem mindegy. Visszagondolva, szinte bizarrul hangzik, hogy Mártírok útja, meg Lenin körút, meg November hetedike tér… Hogy ezeken mi közlekedtünk és kiejtettük a szánkon. Bár én a Fürst Sándort, például, nem tudtam soha rendesen kimondani, helyette megoldás lehetett a Sallai Imre, mert az párhuzamosan futott. Előző lakhelyem Vörös Hadsereg útjának hívták, ez is felért egy büntetéssel, de nem jártak jobban a Rosenberg házaspár utca lakói sem. Megjegyzem, a világ más részein nem csinálnak ebből ekkora gondot. Berlinben a város legnagyobb sugárútja a Karl-Marx-Allee, ami ’49-ig Frankfurter Strasse volt. Aztán mégis megmaradt Marxnak, de általában afelé nincs különösebb kifogásuk Marx ellen, szobra is áll, emléktábla is itt-ott. Azért Leninnel már ott sem kacérkodnak.
A vállalhatatlant mégse vállaljuk be, ebben egyetérthetünk. De például Gorkijt én kifejezetten sajnáltam: amikor a róla elnevezett fasorba jártam évekig dolgozni, már Városligetinek hívták. Erről jut eszembe a publicista-író Kristóf Attila bő tíz évvel ezelőtti, nagyszerű szatirikus regénye, A sátán nyelve, melyben egy váratlan pillanatban egy terézvárosi ház falából egyszercsak előlép személyesen Majakovszkij. (Kell-e említenem, a Király, akarom mondani Majakovszkij utcában történik mindez.) És megindul szegény költő az ezredfordulós forgatagban, kalandból kalandba csöppenve. Én valahogy mindig így képzeltem az utcákat: névadóik ott laknak a falakban. Néhol kész szellemtalálkozó zajlik, éjjel duhaj ideológia-partyk, a nappali forgatagban nem is sejtjük, mi folyik a mélyben. Az ember úgy válik meg gondolataiban ezektől a relikviáktól, mindennapos jövésmenése színterének szereplőitől, mint örökre elköltözött nagyszülei egy darabig még őrizgetett holmijaitól. A makacs ragaszkodás édesbús nosztalgiává szelídül.
Hanem a Moszkva tér, az fájt. Ezt nem kellett volna, gyerekek. A Moszkva tér ugyanis fogalom. Erre érzett rá Török Ferenc, amikor generációs filmet csinált belőle 2001-ben. Én a Moszkva közelében lakom, s ez így névelővel persze csakis a teret jelölheti. Hanyas vagy, 73-as? Akkor mi nem kérdezünk vissza, ha a Moszkvára beszéljük meg a találkozót, hogy azon belül hol. Mert a Moszkván az óra alatt találkozik mindenki, ez nem kérdés. Az egész Moszkva az óra alatt van, ami persze többnyire valami egész más időt mutat, mint a valóság. A Moszkva téri óra valahol ötven évvel ezelőtt állt meg, ne tévesszen meg senkit, ha véletlenül pontosan jár. A Moszkva a város legocsmányabb tere, mindig az volt, most is az, és (félő, sejtem) az is lesz. Városi undort tervezni nem lehetne tökéletesebbet. Néha azt gondolom, nagy gondossággal tartják fenn az állapotot: éjszaka suttyomban csíkosmellényes melósok gondoskodnak a kellő mennyiségű szemétről, emberi és állati ürülékről, testnedvről, amitől ragad az aszfalt, és minden, de minden ragad a téren, amiképp minden széthullóban. A külföldiek is azt gondolják, hogy ez mű-retró. Bárgyú mosollyal forgolódnak a vicces-szoci Disneylandben: ügyes ötlet a magyaroktól ezt ilyen nagy műgonddal fenntartani, és még belépőt sem szednek.
Miközben a névadó anyaváros fényűző cityvé nőtte ki magát, a mi kis Moszkvánk a maga dicsőségében rohadoz szét. Minden polgármesterváltásnál első számú programpont a tér rendbetétele. Aztán senki nem nyúl hozzá. Misztikus örökkévalóság, kikezdhetetlen. Regényt lehetne róla írni, a koronként változó, mégis állandó lakóiról-szereplőiről. Aki nem hiszi, járjon át rajta. Barátja lesz hamar a nyelvtanár-csöves, a bolondkönyvárus, a citerásbácsi és a többiek… Megvolt a maga korszaka az emberpiacnak, a hittérítőknek, a lengyel árusoknak, a sorsjegyeseknek, a Gomba presszónak, az önkéntes átpingálóknak – ma pedig minden egyszerre.
És akkor mostantól ez az egész honour for Széll Kálmán. Ha van visszafelé elsülő fegyver, sőt, kapanyél, akkor ez a gesztus biztosan az. Moszkva felé feltétlenül pozitív. Azt csodálom, hogy eddig még nem kérték ki maguknak e kontextust, se Luzskov, se Szobjanyin. Széll Kálmán meg már nem fogja, de ha valaki vélhetően hálás volt a sorsnak, hogy eltűnhetett csendesen a lerobbant házfalak mélyében, téglákba és feledésbe rejtve, A Moszkva-generáció számára már ismeretlen nevével, az épp ő lehetett. E térrel újonnan közösséget vállalni, nexusba kerülni, egyenesen keresztapja lenni ugyanis csak a bolond akarna, a vélhetően finom ízlésű, konzervatív, Vörösmarty-lányt nőül vevő, miniszterségig jutó néhai derék hivatalnok biztosan nem.
Hanyas vagy, ’68-as? ’73-as? Arra emlékszel, hogy Hobó és hogy „A Moszkva térig jár az 56-os busz”? Akkor biztos tudod, hogy megszűnt már az 56-os busz, de még a villamos is, és most már nincs Moszkva tér sem. „Miénk - volt - ez a tér, drága Moszkva tér!”
