Egy ideig nem lesz szobra
A név: Várnai Zseni, a név hangulata, iskoláskori íze évek óta kísért májusban (születésnapján), októberben (halála évfordulóján). De nemigen akaródzott elmerülni Várnai Zseniben, maradjon csak a régi állapotban. Ráadásul szegény anyósomat Várnainak hívták, ami még plusz kavar a dolgon, amikor Várnai Zseni, az anyós is behatol valami mellékágon.
De csak hallom a szavalókórusokat. A recés, változó kamaszhangok dörgedelmét, a visító, gyönyörűen pattanásos, első menstruációjukkal küzdő, titkosan sugdolódzó hetedikes, nyolcadikos lányokat, akik minden strófa végén ráerősítenek: "Ne lőj, fiam, mert én is ott leszek."
A kultúrházakban repedt az ablak. Lengett a függöny. Hidegek futkostak a háton. Ezt meghallják az imperialisták, összeszarják magukat. A békeharc az békeharc.
Harcoltunk a békéért Várnai Zsenivel.
Előfordult, hogy a szavalókórusok járási világversenyén a járási kultúrház világot jelentő deszkáin tizenöt gyerekcsapatból tizenkettőnek a Katonafiamnak című Várnai Zseni békeharcos versét tanította be a magyartanár. Tizenötből tizenkettő ezt dübörögte – bizonyítandó a magyartanarak békeharcos versekben való komoly jártasságát. Amikor a zsűri vicces kedvében volt, netán azt kívánta demonstrálni, hogy egységben az erő, azt, minél többen vagyunk, annál magasabbra és messzebb száll a hang, annál komolyabb a figyelmeztetés, a tizenkét kórust egyszerre felhajtotta a színpadra. Álltunk, akár a heringek. És százhúsz gyerek nyomta a verset némiképp káoszba torkollva, minthogy minden magyartanár más ritmusképletet gondolt üdvözítőnek, más hangsúlyozást, és ötven-hatvan lány visította egyidőben: "Ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!"
Rezzent a mell az úttörőnyakkendő, a keményített fehér úttörőing alatt, amikor toppantottak, akik toppantottak, ugye, akiket úgy tanítottak bé. Nincs szebb ötven-hatvan kamaszlány rezzenő mellénél. És ha megszorozzuk kettővel, minthogy mindannyian kettőt tároltak a blúz alatt, még szebb.
És a hosszú vonatutak. A külön vasúti kocsi rejtélye, bája, öröme. Az érett és az éretlenebb lányok illata. Az osztályteremben soha nem éreztük, az osztályterem más, zártabb világ. Az utak, a 424-es mozdony füstje és korma, a szavalóversenyek, az összefordított zsíroskenyér paprikával. Ahogy a tanárnő külön ültetett bennünket, ahogy állt a két üléssor közt, egyik kezével kapaszkodott a rúdba, másikkal vezényelt, túlkiabálta a kerekek zaját, mi pedig gyakoroltuk Várnai Zsenit, hogy mi legyünk a legjobbak, hogy két hét múlva újra vonat, újra zsíroskenyér paprikával, újra együtt az osztály krémje. Az "A" osztály. A jobbak krémje.
Szép volt, de gyerek soha nem lett belőle, ami jó, mint ahogy Várnai Zseninek nem lesz szobra egy ideig a Magyar Köztársaságban, és ezt is túléljük valahogy.
Várnai Zseni: Katonafiamnak
Szíve vérével ír neked anyád,
Mióta a császár kenyerét eszed
Vörösbe fordult itthon a világ.
Most készülünk a döntő nagy csatára,
S ti lesztek ellenünk majd a sereg,
Ha ráuszítanak önnön véreidre:
Ne lőjj, fiam, mert én is ott leszek.
Az anyaföldnek most zsendül a méhe,
Már lesi a munkás szolgahadat,
Hogy szűz ölébe termő magot hintsen,
Várja az erőt, mely életet ad.
Most megmérjük irdatlan nagy erőnket,
S nem ringatnak majd kalászt a szelek;
A termőföld Iesz a mi lázadásunk:
Ne lőjj, fiam, mert én is ott leszek.
Fiam, ez öreg reszkető sorokban1
Én sírok, ki méhemben hordtalak,
Ki eggyé tettem órát, napot éjet,
Hogy etesselek, hogy dajkáljalak;
Hús a húsomból, vér az én véremből,
Hogy emelhetnél te rám kezet,
Ha én zokogom, sikoltom feléd:
Ne lőj, fiam, mert én is ott leszek.
A Krisztusunk vagy, a mi Messiásunk,
A reménységünk, mindenünk: az Élet.
Fiam, te döntöd el most a sorunk,
A te felzúdult bús rabszolgavéred;
Bontson el a forradalmi mámor,
Ha hömpölyög a lázadó sereg,
Mint felkorbácsolt zúgó tengerár:
Ne Iőjj, fiam, mert én is ott leszek.
Most még csak háborog az óceán,
S a kevély hajót már tépi, dobálja,
Mi lesz, ha majd ős medréből kicsap,
Ha úrrá lesz a tenger akarása;
Mi lesz, ha minden katonafiú
Szülőanyjától kap egy levelet,
Mely lázit gyújt, vérbeborít:
Ne lőjj, fiam, mert én is ott leszek.
Várnai (Weisz) Zseni (Nagyvázsony, 1890. május 25. – Budapest, 1981. október 16.) József Attila-díjas (1956) költő, Peterdi Andor író felesége.
1908-ban végzett az Országos Színészegyesület Színiiskolájában, de soha nem lépett színpadra. Pályafutását tisztviselőként kezdte, férje révén 1909-ben kapcsolatba került a munkásmozgalommal. Első és legismertebb, Katonafiamnak c. propagandaverse 1911-ben jelent meg a Népszavában, amelynek példányait emiatt a rendőrség elkobozta, őt pedig vád alá helyezték. 1943–1944-ben egy antifasiszta csoport vezetője volt. A második világháború után rövid ideig a Kossuth Népe és az Új Idők szerkesztőségében dolgozott. 1969-ben SZOT-díjat kapott.
Művei:
Katonafiamnak! (versek, Bp., 1914)
Gracchusok anyja (versek, Bp., 1916)
Anyaszív (versek, Bp., 1918)
Vörös tavasz (versek, Bp., 1919)
Forradalmi versei (Bp., 1919)
A fájdalom könyve (versek, 1921)
Ím itt az írás! (versek, Bp., 1927)
Kórus szopránban (versek, Bp., 1930)
Én mondom és te add tovább! (versek, Bp., 1937)
Én nem mondok le soha a reményről (versek, Bp., 1940)
Ég és föld között (regény, Bp., 1941)
Válogatott versei Bp., 1942)
Egy asszony a milliók közül (önéletrajzi regény, Bp., 1942)
Mint viharban a falevél (önéletrajzi regény, Bp., 1943, Peterdi Máriával közösen)
Üldözött versek (Bp., 1945)
Válogatott versek (Bp., 1954)
Így égtem, énekeltem (versek, Bp., 1958)
Fényben, viharban (önéletrajzi regény, Bp., 1958)
Élők, vigyázzatok! (versek, Bp., 1962)
Nem volt hiába (önéletrajzi regény, Bp., 1962)
Nyugtalan madár (versek, Bp., 1966)
Ének az anyáról (versek, Bp., 1968)
Idő heroldja (versek, Bp., 1971)
Vers és virág (versek, Bp., 1973)
Sorsod foglya vagy (versek, Bp., 1986).
Budapest örök városom
