(1817. március 2.–1882. október 22.)
Arany, ha felállítható rangsor az oktatással rosszul járt irodalmi nagyságok közt, ott áll az első háromban. Petőfi János vitézét követte a tananyagban a Toldival, a Toldi bonyolult óriásstrófáival, érdekes és bonyolult miértjeivel. Mert nem tanítottak meg életéből szinte semmi izgalmasat, ami az irodalmat tantárgyként kezelő gyerek számára érdekessé, személyessé tehetné, Arany nem egyéb, mint a Toldi három baromi vastag verseskötete, jaj, mondja a gyerek, miután túljut Aranyon a tananyagban, jaj. A Családi kör nem vezeti át, nem segít.
Barabás Miklós festménye
Pedig lehetne jól is tanítani. Nekem szerencsém volt, Arany a Balladákkal kezdődik. Balladákkal, tehát történetekkel, történelemmel. A Szondi két apródjával példának okáért. Drégely vára, illetve ami megmaradt belőle, ott tornyosul a közelünkben. A Híd-avatással, hogy legyen mire gondolni, ha majd látom a Lánchidat (és így történik, ezer éven át Arany Híd-avatására gondolok, ha egyszer anyám azt mondta, máig a Híd-avatás, amikor látom). A walesi bárdokkal, ha netán befut a történelemoktatásban 1848 és az azt követő időszak, legyen mihez kötni. Ezek, ha nem is teljes spektrumukban, de felfoghatók a tíz-tizenkét éves gyerek számára. A kamaszész vékony szálon összeköti a messzi eseményeket. Van mihez kötni. Innen minimális elszántsággal eljuthat a monumentális Toldihoz. Nem is értem, miért nem anyám írta az időszak irodalmi tankönyveit.
Születik, tanul, csodagyerek, Szalonta, azután Debrecen. Ezután (mint Jókai és Petőfi), színészet, majd vándorszínészet. A kor fiatal lázadói számára alapiskola, a családtól, családi elvárásoktól való elszakadás, a függetlenedés egyetlen lehetősége. Hatásos adalék lehetett volna a könnyebb Arany-értéshez, ha a Toldi-fel adat előtt megismerjük a legendát: vándorszínészként megálmodja édesanyja halálát.
Másnap reggel bűntudattól hajtva, kétségbeesetten hazaindul. Gyalog Máramarosszigetről (1834-35). Otthon aztán olyannyira megnyugszik, hogy huszonnégy éves, már családfő, falusi segédjegyző, nyelveket tanul, gond nélkül olvassa a latin, görög, német, angol és francia irodalom remekeit.
Eztán a jegyzőség, a házasság, a szorgalom és az autodidakta évtized. Nem olvas újságot, nem hallgat rádiót, nem néz tévét (naná, hogy nem), tanul, intézi az ügyeket, olvas, fordít (Szophoklész és Shakespeare), olvas, gyártja a gyerekeket, végzi a birtok körüli feladatokat, és aggódik folyamatosan.
"Zseni a nyárspolgár álarcában", veti oda Babits, ugyanakkor, ugyanabban a mondatban odaver Petőfinek, "Nyárspolgár a zseni álarcában". Lehet benne valami. Petőfi átgázol mindenen és mindenkin, mint a gyorsvonat, Arany lassan halad, aprólékos, a vonat mellett döcögő bivalykordé, "félre áll", ha úgy alakul. Azután prózakötet (Életképek), majd a megnyert pályázat (Vörösmarty a zsűriben: "Irodalmunk vaskora" – mondja a díjnyertes Az elveszett alkotmányról). Ezt követi a Toldi, a konzervatív kritika kifejezetten arrogáns, de élvezhető és olvasható össztüze (Petőfire is).
Különös megfigyelni, hogy a választási kampányok emberfaló természete milyen gyorsan visszatalált az eredetéhez, "tűzzel-vassal megsemmisíteni az ellenfelet", ehhez képest manapság az irodalomkritika szolid, szinte humánusan semmitmondó.
Bedörög 1849, és ami azt követi Haynauval, a Bach-korszakkal. Áldás a művész, tragédia a családapa, a biztos megélhetésre vágyó férj, apa számára. Állásából kirúgják, elszegényedik, az irodalmi élet halott, nagykőrösi tanárévek következnek (1851). Az ilyen súlyú politikai változások mellett az irodalomnak nincs tere, csak legendája. Tíz év keserves helybenjárás után hatvanban Pestre költözik (Kisfaludy Társaság igazgatója, később elnöke), sikertelen irodalmi lapo(ka)t szerkeszt, rábukkan Madách Imrére és a Tragédiára. Kiegyezés után beindul az ipar, az ország gazdagodása, parasztosan szólva, tombol a polgárosodás. A Kiegyezés Deák Ference és pártja hallgat, második vonalra szorul. Arany csak bámul. Ilyen körülmények közt nem lehet a "nemzet költője". Eltemeti asszonylányát, fél évvel unokája születése után, befejezi a Toldi szerelmét, megírja az Őszikéket. Így hal meg. Boldogtalanul. Arany élete, életműve, utóélete felteszi a kérdést, minek nevezzük a boldog költőt. Ha látunk olyat.
Arany János (Nagyszalonta, 1817. március 2. – Budapest, 1882. október 22.) magyar költő.
Arany János
TOLDI
ELSŐ ÉNEK.
"Nyomó rúdat félkezével kapta vala,
Buda felé azzal utát mutatja vala."
Ilosvai.
1.
Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,
Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.
Boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga
Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;
Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan,
Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan.
2.
Ösztövér kutágas, hórihorgas gémmel
Mélyen néz a kútba s benne vizet kémel:
Óriás szunyognak képzelné valaki,
Mely az öreg földnek vérit most szíja ki.
Válunál az ökrök szomjasan delelnek,
Bőgölyök hadával háborúra kelnek:
De felült Lackó a béresek nyakára,
Nincs, ki vizet merjen hosszu csatornára.
3.
Egy, csak egy legény van talpon a vidéken,
Meddig a szem ellát puszta földön, égen;
Szörnyü vendégoldal reng araszos vállán,
Pedig még legénytoll sem pehelyzik állán.
Széles országútra messze, messze bámul,
Mintha más mezőkre vágyna e határrul;
Azt hinné az ember: élő tilalomfa,
Ütve ,általútnál’ egy csekély halomba.
4.
Szép öcsém, miért állsz ott a nap tüzében?
Ládd, a többi horkol boglya hűvösében;
Nyelvel a kuvasz is földre hengeredve,
A világért sincs most egerészni kedve:
Vagy sohasem láttál olyan forgó szelet,
Mint az, aki mindjárt megbirkózik veled,
És az útat nyalja sebesen haladva,
Mintha füstokádó nagy kémény szaladna?
5.
Nem is, nem is azt a forgószelet nézi,
Mely a hamvas útat véges-végig méri:
Túl a tornyon, melyet porbul rakott a szél,
Büszke fegyver csillog, büszke hadsereg kél.
És amint sereg kél szürke por ködéből,
Úgy kel a sohajtás a fiú szivéből;
Aztán csak néz, csak néz előre hajolva,
Mintha szive-lelke a szemében volna.
6.
„Szép magyar leventék, aranyos vitézek!
Jaj be keservesen, jaj be búsan nézlek.
Merre, meddig mentek? Harcra? Háborúba?
Hírvirágot szedni gyöngyös koszorúba?
Mentek-é tatárra? mentek-é törökre,
Nekik jóéjtszakát mondani örökre?
Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék,
Szép magyar vitézek, aranyos leventék!”
7.
Ilyenforma Toldi Miklós gondolatja,
Mely sovárgó lelkét mélyen szántogatja;
S amint fő magában, amint gondolkodik,
Szíve búbánatban összefacsarodik.
Mert vitéz volt apja; György is, álnok bátyja,
A királyfi mellett nőtt fel, mint barátja;
S míg ő béresekkel gyüjt, kaszál egy sorban,
Gőgösen henyél az a királyudvarban.
.
