Leütés 10. – Félbement lakomák – Mányoki Endre tárcanovellája
Rakott krumpli a szombati ebéd. Anyám ma lenne nyolcvanhét éves. Egy nyári délután, húsz éve láttam utoljára. Másnapra mind a harminchét kilója elköltözött a kórházi ágyról.
Anyám egyik nagy mutatványa a rakott krumpli volt. Annyit előrebocsájtok, hogy a titok egyik nyitja a tojásban bújt meg: a minőségben is (az őssejtet egyes-egyedül Perlakiné csirkészetéből szabadott beszerezni, ti. kerek e világon csupán ő etette a tyúkjait mittudoménmivel), de kiváltképp' a mennyiségben. Anyám cseppet se sajnálta a tojást avec le rakottkrumpli, ekként a végső elegy sárgáják krémjében fuldokolt. Egy-egy kiadós családi ebédhez lábasnyi főtt tojás dukált, s ami még hozzá: idő. Mert bizony ez a fogás is úgy jó csak igazán, mint a székely káposzta: melegítve. Ezért hát a jó kuhárka a vasárnapi betevőt szombaton este főzte meg.
Anyám szeretett minket. Apát is, gondolom, de vele – legalább is előttünk – nem játszott lefekvéskor popsiharapóst. Velünk viszont gyakran is. A támadás estéjén se történt másként. A szoba-konyha utóbbi tagjában dúlt a belháború: lavórzás, lepelbe csavarás és himbálás, dunyházás és dögönyözés, cicázás és medvézés – amikor eldördült az első lövés. Apám, kiszolgált karpaszományos törzszászlós, akit a boldog időkben falhoz állított már nyilas is, ruszki is, és akit néhány feledhetetlen napra kipiszkált a postatiszti karból az ÁVÓ is, levágódott a hajópadlóra. Feküdj!, vezényelt, és takarást vett föl a rökamié mögött. A lövések záporoztak, de anyám reflexe csődöt mondott; állt csak a szoba közepén, arcfehéren, mint mikor a reverzális után Kántás tiszteletes előtt az igent kimondta. Állt a sortűzben, aztán "Jaj, a tojások!" kiáltással rohant a konyhába.
Soha senkit nem hallottam úgy nevetni, mint őt a szétlőtt falak között. A tojásoknak elfőlt a vize, s gránátokként vágódtak ki a lábosból, amerre a kiégett szemük látott. "Bandikám!", fuldokolt a málladékban térdepelve, és patakzott a könnye, "most aztán nem úszod meg a festést!"
Mondom, sohasem hallottam úgy nevetni. Csak vékonyabban, fuldokolva. Azon a nyáron, amikor már ment belőle minden...
"Ligeten meg, tudod, az Árpád szerzett valahogy egy szippantós kocsit..." Árpád iparbáró volt, akitől ‘49-ben elrekvirálták a gyógyszergyárát. Az már csak később tudódott ki, hogy a hóbelevancával együtt Ellát, a gyűrűs menyasszonyát is elkanalazta előle Fekete, aki hadicsencselőből lett valami pártkáder: nagy ember nagy házzal. Annak a kertjében ülték a lakodalmat, egyszersmind az iparbárók meg minden burzsujok halotti torát. A menyasszony berúgott, dülöngélt a széken, és motyogva hagyta, hogy a vörös Fekete előleget vegyen rajta a nászéjszakából.
Akkor jelent meg Árpád a szippantós kocsival, tülkölt hatalmasat, lepattant a gépló nyergéből, hóna alá kapta a méretes gégecsövet, egy billentés a szivattyú kapcsolóján és... "Képzeld, elárasztotta az egész bandát fekáliával. Lelőni sem tudták, a pisztoly is merő gané volt." Diliházba dugták a bolondot, de ‘60 után kieresztették. A szomszédunkban lakott, nyáron a fáskamrában, télen a nyári konyhán, és fizetségül elvégzett mindent a ház körül. Az utca népe etette, ruházta, ahogy tudta.
Anyámra egyszer majdnem rádűlt a budi. Vályogból volt, akár csak a fészer, ami már régen leomlott mellőle, s Marcsa, a háziúr, bosszúálló kedvében nem hagyta, hogy átrakassuk téglából. Anyám rémültében Árpádhoz futott, csinálna valamit, mert a gyerekek még bele találnak esni a gödörbe. A báró neki is látott, mint ‘45-ben a romeltakarításnak, de megszédült és... "Mária asszony, kérem" – halotta meg anyám a konyhában Árpád decens siralmát, s rohant rántást, paszulyt feledve – "beleestem a szarba." Állt benne derékig, s a kezét nyújtotta (dehogy anyám felé!) a falnak támasztott gráblira mutatva: "Ha volna szíves idenyújtani..."
A kerti csapnál sikálta magát ultrával meg homokkal, zsörtölődve, s ügyet se vetve ránk, akik tisztes távolságból vihogtuk. S hát látjuk ám: a verandáról kiviharzik Marcsa, sikítva vihog, csapkodja a combját. "Megkaptad, rohadt dilis!", üvölti teli szájjal, "visszakaptad a kölcsönt, te szemét!" Árpi bácsi fölnézett a lábmosásból és tisztán, csöndesen mondta: "Nem is tudtam, hogy ott voltál te is az Elli lakodalmán."
"Szénné égett a babfőzelék, de megérte" – mondta anyám a mentő felé araszolva. "Krumpli meg mindig volt a spájzban."
"Azon már nem volt mit nevetni, mikor Sárbogárdon menyegzőre készült a falu." Mindig megvárt, éjszaka is, és kifaggatott, miről tanultunk aznap. Én Németh Lászlót olvastam, ő Sütőt. Nehéz álmot ígért, amiről akkor éjszaka mesélt. "Miként a balladákban, tudod, szegény lányt adtak egy gazdag fiúhoz. Így volt ez rendjén, így követelte a birtok, ami nem vagyon volt, hanem csak élet - már ha az életet innen nézzük. Ám Mészáros Katának volt már jegyese, bizonyos János, akit holdnapja sincs, hogy rekrutált – Isten és a Haza szent nevében – a hadsereg, feledkezvén e Szentháromság fölös tagjáról: a családról. Hogy is ne feledkezett volna; János földtelen volt, mint minden János minden mesében."
Mivel? Hogyan? – lényeg, hogy rávették Katalint a frigyre. "Talán sírt az oltárnál, talán öklendezve mondta ki az igent. Meglehet, falatot se nyelt le a lakodalmi menüből. Meg se kóstolta a gyönge jércelevest, a marhafartőt a frissen reszelt csípős tormával, a csibepörkölt tejfeles levében fürdő galuskákat, a korhelyeknek szánt savanyú káposztás disznócsülköt. Nem is említve a hájas túrós lepényt, a káposztás rétest, a vaníliában fuldokló piskótát..."
Bogárd s Szekszárd között a távolság alig hetven kilométer. Ennyit futott a rekruta, megtudván Kata vesztét. "Rossz idő volt, zuhogott az eső", mesélte anyám, "persze, hogy betegen ért be Sárbogárdra." Pont a lakodalom kelletlen közepébe. Csönd támadhatott, talán a nyál is megdermedt a szájszegletben. És Katalin fölállt. Két hétig virrasztott, feketében, percre se mozdulva a lázas férfi homlokától, amíg csak Jánost el nem vitte a tüdőgyulladás. Se a férje, se senki nem zavarta a gyászban. A temetés után hazament. Öt fiút szült. "A nagyapád volt köztük a negyedik."
Icus is előző este rakja meg a krumplit. Kolbásszal, tojással, bőven. Csak hát a Perlakiné tyúkjai odavannak. Miként a popsiharapós, apám riadalma és Árpi bácsi esendő diadala is. A gránátropogás – vajon hogyan viselném? Van-e bennem rutin a takarásra? S ha elvesztenék arát, eszcájgot, mindent, kerítenék-e szippantós kocsit? Van-e elég gané egy kiadós zuhanyhoz? Töprengek, de nem gondolkodom. Csak Jánoson, a suhanc rekrután, aki másfél maratont futott, hogy meghalhasson a dédanyám tenyerében. Jánoson, aki nem lett az ősöm, de aki nélkül nem született volna öt fiú a sárbogárdi portán. Köztük a negyedik, a nagyapám.
