Uuupsz! – Vasárnapi levelek (III. évad) 164.

Van egy srác, Aronnak hívják, elindul túrázni lazán és vagányan, ahogy mi mind indulnánk. Végig pörög az egész napja: rohanás a munkahelyen, be a járgányba, ki bicajjal a hegyekbe – nem akármilyen szépségű vidékről van szó, hanem a Grand Canyonról. Aztán futni kezd, minden cucca menő, a legmodernebb, így Aron is sportosan laza, a 21. századi srác megtestesítője. Tetszik, ahogy vezet, bringázik és fut, abszolút azonosulni tudok vele, fogyasztó olvasóvá válok. Aztán találkozik két csajjal, egy tuti barlangot mutat nekik, ahonnan bele lehet ugrani az azúrkék tóba. Minden idilli lehetne, vagány és laza, ám főhősünk mégsem áll meg, mégsem marad a lányokkal, pedig az egyiknek kimondottan tetszik. Továbbszalad, elér egy szakadékhoz, ott megcsúszik egy kövön, és beszorul a keze egy szikladarab mögé. „Uuupsz” – mondja.

Az egész sztori megtörtént, ez azért fontos, mert ezek után jön az igazán nagy reccsenés. Aron senkivel sincs olyan kapcsolatban, hogy elmondhatta volna, hova indult. Olyan menő és laza, hogy nincs egy mély emberi kapcsolata, egy valódi barátsága. Valójában rettentő magányos. Ez elől hajt, teker, fut, esik saját sziklájával saját gödrébe – a Grand Canyon csak díszlet.

Néhány nappal ezelőtt eleredt az orrom vére, nem sikerült elállítani, a mentők vittek a kórházba, ahol aztán bent fogtak, kivizsgálnak. A doktorok, doktornők kérdései, de még saját lázálmaim – éppen úgy, mint Aronnal – velem is végigpörgették elmúlt napjaim eseményeit, különösen az utolsó minden részletét: mit ittam, ettem, szívtam, mennyit és miért idegeskedtem, mennyit nem pihentem, és mennyit foglalkoztam az igazán értékes dolgokkal. Egy barátom egyszer azt mondta, hogy jó verset a vécén is lehet írni, nem kell rohangászni. Egy másik a slow-life életfilozófiáját ajánlotta figyelmembe, mikor meglátogatott. Igazuk lehet. Aron és köztem a különbség csak annyi, hogy a nagy bajban, mikor mindkettőnknek megmutatkoztak hibái és barátai, nekem voltak és vannak nemcsak az előbbiből, hanem az utóbbiból is. Aron végül levágja kezét, úgy szabadul. Nekem az életmódomat kell megváltoztatnom, akkor nem kerülök ide vissza. A túra után Aron mindig megmondta, hova-merre indul, de újra útra kelt, újra felült a lóra, és az már nem dobta le. „Uuupsz” – most rajtam a sor. Tanulnom kell Aron példájából, és fel kell állnom, nem szabad elkövetnem ugyanazokat a hibákat és vágtatnom a lóval, ami jelen esetben azt jelenti: belátom, a vécén ülve, slow-life életfilozófiát megvalósítva is lehet jó verset írni, hibákból és barátoktól tanulni, a lényegtelen dolgokat és a hülye embereket pedig el lehet felejteni. Ez lett a végső konklúzióm, amiért nektek is érdemes megnézni a 127 órát. Reméljük, elég lesz megnézni, nem kell átélni is.