Százéves – Onagy Zoltán tárcája
Hazaúton. Hazafelé. Esztergomból a Lókosra. A kényszeres vándor, aki nem jókedvéből vándorol, közben az út minden percében hazafelé igyekszik. A tájba. Fáihoz, házfalaihoz, edényeihez, árnyaihoz, a könyvtárszobához, rigóihoz, mint a macska. Rég elhangzott mondatba, érintésbe, kapcsolatokba, a régi fickóba, a gyerekbe, akit elveszített. De nem jut az út végére. Időről időre megül. Elfészkel.
Elakad, minthogy nincs vége az útnak.
Amikor azután haza mégis, már nem annyira haza, mint húsz éve, mint száz. Nem annyira haza, mint amit a szó születésekor jelent, takar, fed, mond, rezget, mégis haza, mégsincs más hasonló, helyettesítő érvényű hazamenni az eredeti helyén, hiányzik a valódi analógia.
Vácig semleges, de Vác már köszönget. Kérdez ezt-azt a környéken töltött időről. Az eltűnő csonka Naszály alatti vasúti hídról. A lerobbantott három gyárkéményről. Sokat tud a személyes történelemből és a sokból kér számon. Bűnös vidék, bűnös időszak, hazugságok, rejtőzés időszaka. A Katalin–Szendehely közti hegyoldalon pattan a fül puhán a magasságváltástól, mikorra kimagyarázza. Persze a tájban lógó, le nem zárt viszonylatokra nincs magyarázat.
Szendehelyen vált a film, tizennyolc múlt, a helybeli zöldséges épülő háza tetejére salakbetont cipel Gugával, a rég halott baráttal. Bánkról stoppal hajnalonként, a szomorúfűz alá felvert sátorból. A napszám egy lengyel tengerparti augusztus fedezete.
A salakblokk és a kánikula különös kettős élménye eltart Rétságig. A szem fut a domboldalakon. Gyönyörködik. Ha zöld, mert tavasz azért, ha sárga, mert augusztusi aszály azért, ha hómaszattól tigrisfoltos a táj, azért gyönyörű.
Közben balról a tolmácsi gödör nő- és lány-, jobbra a Glóbus nyomdafesték- és munkásszaga, Pusztaszántó bolt-kocsma-olajospadló bonyolult együttese. Rétság minden sarka, minden fája, köve, ösvénye, partoldala és átalakult építménye. Nyomasztó, de jó látni, üdít. Máskor mindhárom egyszerre. Észrevétlenül át Vadkerten, a Szt. János nevű Dimitrow pusztán. Madách itt, a patak partján jósoltat magának Márival, a cigány jósnővel, a börtönből és a pesti helybenjárásból úton Csesztvére. Nem hall jókat a jövőről és Fráter Erzsikéről, az asszonyról.
A cseresznyefák hiánya végestelen végig. Vajon ki nyúlta le? Melyik hajdani megyei párttitkár kastélyának faburkolataként él tovább száz és száz májusi cseresznyeszüret emléke?
Hazaúton. Hazafelé. Amilyen nehéz átjutni a Dunán, itt olyan gyorsan közelít az otthoni táj, tele időrabló tegnappal, tegnapelőttel, száz évvel. Állok az eltérőnél, mögöttem a Lőrinci erdők, a rom Keghl-vadászház hat gesztenyefával, elől jobbra a Vörösharaszt, a vasúti átjáró, lent a Lókos patak, a Rózsás dűlő, a lepusztított szőlőföldek helyén a Nyáras. Mintha el sem indult volna.
Menetből válik újra világossá, aki egyszer útra kelt, nincs otthon többé. Az elágazástól nem látja a kilométernyire álló házat, a két nagy, iránymutató fenyőt. A kutya ráront, nem ismeri fel. Alvás előtt megszámolja a szoba sarkait, mint idegen ágyban. Éjszaka végigtapogatja a falat a villanykapcsoló után, topog, keresi a hajdani mozdulatot, szöget, távolságot. Hajnalban a furcsa fényviszonyokra riad. Később a fájó derék miatt. A heverő szokatlan alvógödre kicsavarta. Nincs helye. Ha van is, nem találja. Rálép a macskára. A kutya rávicsorít. A nyulak menekülnek előle az ólban, dobogva rúgják a nyúlszart. Nem találja a hamutartót. Értetlenül forgatja a különleges, porcelán kávéfőzőt, azután nem találja a kávésdobozt. A kiskanalat. Reflexszerűen néz az órára, mikor keltse a kisebbik nagyfiút, telefonáljon rá, hogy beérjen a busszal az első órára. Mintha otthon volna. Apja papucsáról lelóg a sarka, közben mégis nyomja a bütykét.
A harmadik reggelen minden csontja fáj, azon gondolkodik, napszámosokat fogad, összecsapják a hét napra szabott munkát, a metszést, az ásást, az egyebet, hogy mielőbb szabaduljon. Mert baj történik.
