Táv – irat
Bombák a Hauptbahnhofon, a sínek mentén, aztán más csomópontoknál is, egyre több. „Kislányom, gyere vissza inkább most azonnal, ebből háború is lehet.” „Anyu, ne túlozz, csak terroristák.” Szó sem lehet meghátrálásról, visszafordulásról, harcolni fogok a szabadságomért. Cserébe nem mozdulok ki, nem közlekedem, nem megyek bevásárolni. De hát kezdődhet így valami, ami még el sem kezdődött? Kinyílt a világ, hogy bezáruljon? Becketti gondolatok Brecht városában. Délután megérkezik a munkából Tomi, jóbarátom és szállásadóm, jót nevet a karanténon. Hát még péksüteményért sem mentem le? Az este már másként folytatódik.
A helybéliek által nagyon kedvelt schönebergi indiai étteremben teljesen ismeretlen ételekből kellene választani németül vagy angolul. A megérkezéssel járó feszültség ennél a vidámnak is megélhető kalandnál kezd belőlem előtörni, egy nemzetközi társaság közepén. Súlyos illatok és hipnotikus zene kavargása, szín- és szagorgia terhe, a kutatóintézetből és holdudvarából összegyűlt változatos anyanyelvű kollégák fecsegésével fűszerezve. Piros, sárga, arany fények, számomra Tomi az egyetlen biztos pont, hangosan nevet, túl hangosan, neki könnyű, megszokta már itt. Finoman böködöm, hogy segítsen ételt választani. Rántott hús itt nincs, értsem már meg, hát jó. Csak ne kéne beszélgetni. Én–magyar–vagyok. Igen, ezt így mondják magyarul. Ja-ja, aus Budapest, nur zu Besuch, aber English besser für mich. Hangöri iz rilli bjutiful.
Szveta bolgár, Kosztasz görög, Olivia walesi, köztük ülni jobb, az asztal ezen felén az angol a közvetítő nyelv, de egyébként is, Szanyi Gyula nyelvkönyvén pallérozott német tudásom csődöt mond, bár az „Ich bin sehr müde”-ért nem tudok elég hálás lenni neki, a fáradtsággal mindent kimagyarázhatok. Otthon mennyivel könnyebb azt hinni, hogy értek valamit, hogy értem a világot. Holott csak milyen keveset belőle! Kosztasz hazájáért szorong, és mi is vele mindnyájan, aggasztóak a hírek, és a családja, barátai, honfitársai sorsa innen egy ugrásra fog hamarosan eldőlni: Frau Merkel megmenti-e őket? A görög fiúnak három nővére van, keresetének jó részét hazaküldi, de nem tervezi, hogy visszatér, az USA-t venné célba elektrofizikusként. Szveta Schengen-párti, de a németek szerinte kerékkötői az ügynek, mert Bulgária komoly illegális bevándorlási zsilip, ingatja fejét Szveta, aki mellesleg Berlin török negyedében, Kreuzbergben lakik, ösztöndíjjal. Komoly munkanélküliség van a városában, a stipendium életmentő volt számára. Olivia környezetvédelemből ír disszertációt, így került kapcsolatba az intézettel, a barátja is itt van most már, Berlin nekik így együtt awsome és great fun. Holnap is mennek Freitagpartyra, itt a víkend! A „Wochenende” sokkal nagyobb varázsszó ebben a multikulti-poliszban, mint bárhol másutt, a kirajzás már pénteken megindul. Fejfájás jeleit érzem, egyre vadabbul dörömböl belülről.
Idegenek a falak, az ágy; a szomszéd kisszobában, ami az „enyém” lenne, alszik valaki, nekem idegen, aki persze hamarosan kiköltözik, nyugodjak meg, csak pár nap, de itt mindenki úgy él, mint a vándortáborozók, tranzitváros tranzitemberekkel. A beszűrődő éji fények is idegenek; de jó, hogy a hold ugyanaz! van egy holdam, amit otthonról hoztam, most azt fogom bámulni, meg szerencsére itt a kispárnám is; „beszari vagy!” – ez meg kinek a hangja? hát persze, még az óvodából valakinek a nevetése, akinek elmondtam, hogy félek a délutáni alváskor, hogy örökre ott kell maradni, s talán nem mehetek haza soha. A távolság nagy mumus, bizony, fenyegető, mint azok az árnyak ott a szekrény fölött, és én netán már soha többé… De hisz épp ezért vagyok itt, ezt sürgősen abba kell hagyni! És kiűzni a hangot a fejemből, és haladéktalanul odaképzelni a lezárt szempillák mögé, ahogy holnap kimegyek a Zoo megállóhoz a betonplaccra, és megnézem, hogy vannak-e utcai táncosok, és beledobok majd egy tízcentest a kalapjukba, minthacsak helybéli lennék, aztán körbesétálom a Gedächtniskirchét, és…
…És már megyek is tovább a szikrázó őszi napfényben kedvenc helyemre, a Humboldt Egyetem bölcsészkarának kertjébe. Rendőrök mindenfelé, az S-Bahnt kerülöm, ha lehet, folyton lezárásokba botlom, de a híres jólszervezettség olajozottan gördíti tovább az életet. A használtkönyvárusok az egyetem előtti kockaköveken igazi kultúrbazár a bogarászni vágyóknak. Azt játszom, hogy egyetemista vagyok, kanyargok immár az épületben folyosóról folyosóra, de korántsem értelmetlenül, mert megveszem a létező legolcsóbban megvehető kávét Berlinben, egy frekventált városrész közepén, a mellékfolyosón felállított automatából 50 centért. Mit is tud erről egy egyszerű turista? Van most már önálló felfedezésem, ami az enyém, és a szembejövőknek merek hangosan köszönni a folyosón, a kávéval kiegyensúlyozom a napfényes Unter den Linden-re, hogy II. Frigyes lovasszobrával szemezve elkortyolgassam. A rossznyelvek szerint a kommunisták egykor megfordították, hogy Kelet-Berlin felé nézzen. Ezen mosolyognom kell, elképzelve, ahogy szegény porosz császár bronzba merevedve kénytelen eltűrni a felségsértést. „Wir haben sehr schöne Tage”, biccent oda visszamosolyogva egy nem is öreg öregúr, „ja, wirklich”, bólintok; hát menni fog ez, csak nyugalom, ahogy Goethe írta, „erő, s távolság emelnek, mint a titkos égitestek” – és nekivágok a hársfaágak csendes árnya alatt a hosszú sugárútnak.
