Szikével az internetes kritika műfajáról – A sajtó- és a szerzői szabadság védelmében
A különböző fórumokon egyre többet írnak, beszélgetnek (kommentelnek) arról, hogy a recenzió és a kritika műfaja válságban van. Egyesek szerint ez a természetéhez tartozik. Hiszen olyan ága az irodalomnak, amely szükségszerűen metaszöveg. Mások szerint unalmas műfaj, gyakran fut csak tiszteletköröket, érthetetlen nyelvezettel, így kevés ember ügye, főleg az irodalomtudomány művelőinek játsztótere.
A Lázár Bence András Rendszeres bonctan című verseskötetéről az Irodalmi Jelenben közölt recenzió apropóján elmondhatjuk: át kell gondolnunk a műfaj onlájn-változatára vonatkozó elképzeléseinket. Az írás közzététele után kiderült, hogy a legtöbb olvasó az irodalmár szakma nagyjainak véleményére kíváncsi, és nem tartja hitelesnek egy életkorban a szerzőhöz közelebb álló, egyetemistaként olvasó recenzens véleményét. Akkor sem, ha szövegközpontú a gondolatmenete, akkor sem, ha problémafelvető. Pláne, ha – akár cinikus, akár provokatív nyelven – problematizál.
A hozzászólók szerint bloggerről van szó, így már maga a szöveg irodalmi volta is kérdéses. Ha figyelembe vesszük, milyen karriert futott be a Könyvesblog, amely a blogszférából kiemelkedve hamarosan nyomtatva is megjelenik, akkor megállapítható: az olvasók az ilyen fórumokra figyelnek leginkább, és akár a bejegyzés írójának anonimitását is tiszteletben tartva értelmes párbeszédbe lépnek az ott közölt véleménnyel. Ha viszont ez egy olyan internetes folyóiratban jelenik meg, melynek nevében benne van az „irodalmi”, rögtön felébred bennük egyféle magasabb elvárás. Miért is? Talán, mert az Irodalmi Jelen nem blog, de ugyanazokat a lehetőségeket biztosítja, mint a legszabadabb webkettes felületek. Ahogy Kihívás rovatunkban, úgy a főoldalon is az olvasó bármikor szerzővé válhat. Ez egy dologtól függ csupán: az általa küldött szöveg minőségétől. Vannak azonban olyan internetes kommentelők, akik valójában félnek a véleménynyilvánítás szabadságától és annak népszerűségétől.
Az első három napon háromszor annyian olvasták a kötetről írt recenziót, mint amennyi példányban azt kinyomtatták. Ergo: ha Bódi Betti írásának minden olvasója venne egy kötetet, hogy meggyőződjék a recenzió állításainak hiteléről, akkor a kiadó nem is tudná kiszolgálni ezt az igényt. Mi ez, ha nem az irodalom népszerűsítése? Mi ez, ha nem a sajtószabadság kiszélesítése? Mi ez, ha nem a legjobb reklám, amit csak egy kötet kaphat? Mitől félünk tulajdonképpen? Attól, hogy egy bátor, húszéves lány feldobta a labdát, de nem tudunk vele szöveghelyeket kiemelve vitába szállni? Attól, hogy ma már mindent ki lehet mondani, ami nem tetszik, nem úgy, ahogyan a Kádár-korszakban?
A kommentelők bátran utánanézhetnek Balázs Imre József tízmondatos kritikáinak, amelyek a francia kortárs irodalmi gyakorlatot követve és a webkettes gondolkodáshoz kapcsolódva még a rövidebb, fülszöveg-szerű, semmitmondó ajánlóknál is jobban megfogják az olvasót. Azért, mert vélemény van mögöttük, tíz karakteres állítás – egy fiatal szerkesztőtől, lazán és nem akadémikusan.
Ráadásul a Rendszeres bonctanról folytatott diskurzus a másodlagos és a harmadlagos nyilvánosságban is továbbél. Elsődleges nyilvánosságnak tekinthetjük az Irodalmi Jelenben közölt recenziót, amelyhez Lázár Bence András egyik kommentjében hozzákapcsolta Bódi Betti blogját, (ennek beszédmódja természetéből adódóan eltér az Irodalmi Jelenben közölt szövegtől). Az írás nyelvén finomítottunk, a véleményen nem.
Egy komment a recenzens blogjáról
A nyilvánosság másodlagos tere, Bódi Betti blogja, bővülő és szélsőségesen személyeskedő (őt támadó) kommentjeivel, új irányba terelte a párbeszédet. Ehhez kapcsolódnak harmadlagos színtérként a Facebook-on elszórt linkek, az ott tobzódó kommentek, amelyek nem kapcsolódnak közvetlen linkkel az adott íráshoz, illetve viszonylagos zártságukkal csak egy csoportnak elérhetők.
A kritika műfaja, legyen szó akár a rövidebb értékelő-bemutató recenzióról, akár bármilyen ajánlóról, egyáltalán nincs válságban. Életének egyik fő biztosítéka, hogy összekapcsolódjék az onlájn-felülettel, mert bár kommentelési kultúra még nem társult hozzá, de szeretjük élőnek látni más véleményét. Főleg azért, mert a sajátunkat is társíthatjuk hozzá. Inkább az az olvasói attitűd van válságban, amely megszokta a papírba zárt véleményt, amelynek széljegyzetei szépen megférnek dobozokba csomagolva, a padláson elhelyezve az üres üvegek és a kinőtt ruhák között.
De Lázár Bence András szerint az Irodalmi Jelen éppen azért lehet a „legalja”, mert helyet ad az ilyen, a kötet népszerűségét egyértelműen növelő, annak irodalmi helyére rákérdező olvasatnak. A minősítés talán nem a költő lírai énjének beszédmódjához köthető, viszont az őt is minősíti, hogy az adott lapnak rendszeres szerzője – recenzensként is hallatta itt a hangját. Reakciója pedig fontos, hiszen érezhető: ő sem tud mit kezdeni a sajtó- és a véleménynyilvánítási szabadsággal. Még jó, hogy a költőivel igen!
Várjuk a további hozzászólásokat!
Kapcsolódó anyag: Bódi Betti recenziója a Rendszeres bonctanról
