Szelektív hulladékgyűjtés

Nem szoktunk a családban a szelektív hulladékgyűjtésről beszélgetni. Ezt írásban vallottuk be a napokban töredelmesen. Úgy buktunk le, hogy negyedikes kislányunknak környezetismeretből házi feladatként egy kérdőívet kellett kitöltenie. „Szoktatok-e otthon beszélgetni a szelektív hulladékgyűjtésről?” – szólt az egyik szigorú kérdés. A gyermek várakozóan nézett ránk. Természetesen lazán beikszelhettük volna, hogy „igen”, elvégre alig múlik el nap, hogy ne vitatnánk meg ezt a fontos kérdést. Vagyis hazudtunk volna, ahogy az már a kérdőívek kitöltésekor szokás. De hát nem azzal maceráljuk állandóan a csemeténket, hogy igazat kell mondani? Inkább írásba adtuk tehát, hogy léhák vagyunk. Az emberiség létkérdései helyett káposztasavanyításról, szomszéd macskákról, fogmosásról, a gyermekszobában uralkodó krónikus rendetlenségről és egyéb haszontalanságokról beszélgetünk.

Tudatában vagyok felelőtlenségünknek. A média jó pár éve kongatja a vészharangot. Világunk – ha nem pusztítja el már előbb kóbor üstökös, természeti katasztrófa, atomháború, vízhiány, éhínség, járvány – lassan belefullad saját szemetébe. Az embernek még nem sikerült meghódítania a világűrt, a hulladékának már igen. Gigantikus roncstelepek keringenek a fejünk felett. Az óceánokban kisebb kontinensekké verődtek össze a folyók által besodort műanyag flaskák, a hajókból kiokádott szennyek. Egy-egy kiszolgált tankhajó időnként megunja a robotot, nyílt tengeren vagy valamely kies öbölben szabadul meg olajrakományától. Szorgos alpinisták és lelkiismeretes turisták tonnaszám kapirgálják össze a hegyekben a civilizáció kézzel fogható nyomait, amelyeket ugyanők hagytak hátra korábban.

De nem kell ilyen messzire menni, a vörösiszap meg a cián házhoz jön. Az országutak mentén, néhol a parkolókban, gondos kezek által odahordott undorító kupacok virítanak. Az erdőkben, parkokban, sétányokon a modern csomagolástechnika vívmányainak állandó tárlatát csodálhatja a természetben andalgó. Az autópályákon italos és cigarettás dobozok süvítenek ki a száguldó járművekből. Az értelmes tekintetű kamasz hülyének néz, ha rá mersz szólni az utcán, hogy a kukába dobja nyalánksága papírját. (Dehogy szólsz rá, még neked ugrik.) Aztán látod az idős orvost, amint kipöcköli még égő csikkjét kocsija ablakán, míg várja, hogy kinyissák előtte a kórházkaput.

Lelki szemeim előtt elzörög az ötven évvel ezelőtti szemetes autó. A rongyos szemetesek, még fényvisszaverő formaruha nélkül, egykedvűen ürítik a szegényes háztartások viharvert pléhvödreit. Nincs azokban még műanyag, üveg is, csak ha eltörött, hiszen kell az a spájzba. Elemek? A mozsárba, kézi darálókba nem kell olyasmi.  Elektromos készülékek roncsai? A lámpás rádió évtizedekig recseg a konyhában, ha elromlik, megjavíttatják. Papír? Gallyak? De hiszen tüzet kell rakni a cserépkályhában, vagy a mosókonyhában, az üst alatt.

A régi parasztgazdaságban nem létezett eldobnivaló. Mindent fel lehetett használni valamire, ha másra nem, tűzrevalónak. Ha lebontottak egy épületet, minden darabkáját újra felhasználták. A már hasznavehetetlen szekerek nem kerültek irdatlan roncstelepekre. Az volt ám az igazi szelektív hulladékgyűjtés! És még csak nem is beszélgettek róla a családban. Az adminisztráció sem írta elő, nem népszerűsítette az újság, nem prédikált róla vasárnap a pap. A dolgok természetes rendje volt. Manapság a szemetelés a dolgok – természetellenes – rendje. Hulladékhegyeket termel az ipar, a háztartások, versenyt szemetelnek a szegények és a gazdagok, a legfejlettebb országok járnak elöl, és a legfejletlenebbek – legalább ebben – nem maradnak le.

Németországban én is pedánsan különválasztottam az eldobnivalót. Az arrafelé szinte kultikus tevékenység, egyfajta népsport. Aztán a tévé leleplező riportjában láttam, hogy a gondosan kategorizált hulladékot a nagy gyűjtőtelepeken ugyanolyan gondosan összeöntik. Akkor már jobban csinálják a germán kistestvérek, a dánok. Ott fémdobozos ital egyáltalán nem árusítható, így nem dobhatja el senki, nem is kell külön gyűjteni. Érdekes, hogy ezt a példát sohasem hallottam népszerűsíteni a médiában, nemcsak Magyarországon, de még Németországban sem.

Talán mégis rendeznünk kellene egy családi konferenciát a szelektív hulladékgyűjtésről.