Ki az a Tillmann?
Amikor tizenhét évesen olvastam az erdő mélyén megbújó vadászlesen a Távkerteket – eltűnődtem azon, hogy ilyen ősi szellemi cucc, mint a filozófia, milyen termékeny lesz az olyan modern katyvasztól, mint a digitalizáció, a világháló, egyáltalán a legújabb technikai forradalom. Eltűnődtem, hogy mennyire kreatívan hathat a hagyományos értelemben vett bölcseleti szemléletre néhány teljesen új jelenség. Egyenesen elbűvölt, hogy egy humán műveltségű ember nem elutasítja, hanem – kellő kritikai érzékkel, de közben rendkívüli nyitottsággal – belemászik a technikai problémákba és szabadon gondolkodik felőlük. Különösen pedig éppen a szabad gondolkodás vonzott. Jóval később ismertem meg a szerzőt, akivel hosszú beszélgetések következtek, és valóban úgy éreztem, hogy szellemi segítőtársa találtam, még akkor is, ha nem mindenben értettünk egyet. Talán nehezen elképzelhető manapság és itt, hogy attól, hogy valaki másképpen gondolkodik, még nem az ördögtől való, attól, hogy mást lát, még nem vak, legfeljebb más horizontjai is vannak, mint nekünk.
A Távkertek után olvastam csak az Ezredvégi beszélgetéseket. Mi sem tűnt egyszerűbbnek, mint az, hogy a nagy ezredfordulón, amikor az összes gagyi bulvározó attól parázott, – akárcsak 2012-ben –, hogy majd becsap a mennykő, felfordul a világ, eljő az Antikrisztus és itt az apokalipszis, szerzőnk egy jó barátjával nekilátott utazgatni és interjúkat készíteni. Pontosabban: beszélgetni. Szókratész óta tudjuk, hogy egy filozófusnak nem azt mondom, hogy nem árt, ha beszélget, de legalábbis alapvető fontosságú. Egészséges szkepszissel közelített meg minden témát, de az alázat soha nem hiányzott hangjából ezekben a beszélgetésekben. Aztán más utakra evezett, alighanem ez együtt jött a tanítással. A műfordítás mellett szempont lett könyveinek nem csak tartalmi, hanem tárgy-létében való tudatossága is. Vagyis felismerte, hogy a könyv, amelyet kezéből írásaival feltöltve kiad: meditációs objektum, a valóságot tárgy létében is befolyásoló fókusz. Nem ego-trip, nem önreprezentáció, nem múlandó nevünk bevésése a halhatatlanok közé, hanem a most-ra és itt-re való reflexió nagy lehetősége. Mind tartalmi, mind tárgyi szempontból. Ezért nem mindegy, hogy milyen az a könyv, amit kezünkből kiadunk. Mert bármennyire kiábrándító is, a halhatatlanok nem olvasnak minket, csak a halandók. Ha pedig már megtisztel valaki, hogy házunkba jön vendégként, főleg, hogy mi hívtuk, megpróbáljuk a legjobban vendégül látni. Így tehát ha valaki szellemünk házába tér be, egyenlő félként kezeljük, sőt, még mi vagyunk alázatosabbak inkább, s legjobb gondolatainkat nyújtjuk át neki, a lehető legszebb csomagolásban. Így voltam a Levelek tengere, avagy a távlat távolra váltása című levelező-könyvével. A könyv alaphangulata az első oldalon magával ragad: “A magunkfajta járó-kelők többnyire a magyar mindenségben mozognak. Ez rendszerint egybeesik az egyetemessel. Ennek ellenére sem a lokális kolornak, sem a hely géniuszának nem vagyunk híján. Ezért aztán nem is kell feltétlenül elmenni ahhoz, hogy az ember mégis megérkezzen: egy-egy tüneményes tájra, egy lírai ligetbe vagy éppen egy kis elmegyógyszigetre. A járó-kelő úgy véli: valami végtelenül egyszeri pillanatban száműzetett.” – Ez a járó-kelő és ez a száműzetés teszi Henry David Thoreau rokonává, Hakim Bey távoli féltestvérévé. Igaz, az is lehet, hogy legközelebb mégis Hannes Böhringer van hozzá, akit magyarra ő fordított.
Könyvileg a megvalósult járás-kelés, a képzelt jövőbe való száműzetés azonban csak A ladomi leletben sikerült teljesen. A legkülönösebb magyar könyvek egyike. Kicsit sci-fi regény, kicsit utópia, de benne van valami a régészetből is. Szerepet kap benne a média és a jövőkutatás kritikája, hiszen az eljövendő szép új világ problémáit nem söpri a szőnyeg alá. Ami viszont a technikai világ kritikáját lehetővé teszi a könyvben, az a család, mint poétikai háttér. Ebben kétségtelen nagy tanító. Minden megfigyelése meditációvá érik, és átveszi a régészet leletekkel való pepecselését, kísérleteit az időben és térben való elhelyezésre. Elképzeli a “boldog tárgyak országát” (Hamvas), de felméri “a csönd visszavonulását a világból” (Chomsky) is. Tudatosítja a neo-nomádság és a letelepedettség problémakörét (Hakim Bey-Virilio), és minden töredékességben felfedezni véli a teljességet. A tájékozottságra ironikusan reflektál, és az adatok tengere helyett a tudás szigetét mutatja fel biztos kikötőként. Mindezt addig, amíg a létezés, mint a filozófia, a filozofálás egy nagyon jól meghatározható formájává nemesül: hitté. Nem vallásos, tudományos, vagy politikai, ne adj isten irodalmi vakhitté. Nem. Egyszerűen csak hitté.
Egy alkalommal leültünk a Napvárosban a Grand Caféban és beszélgetni kezdtünk mindezekről. Rögzítettük a beszélgetést, leírtuk és aztán átdolgoztuk. Most közreadjuk, hátha kiderül belőle pontosabban: ki az a Tillmann? Hiszen az én kis levelemből valójában az derült ki, hogy szerintem ki Ő.
