Ugrás a tartalomra

 

Kelet az Kelet – Lee Gil Won versei elé

Kevés olyan költő van, mint Lee Gil-Won. A magyar olvasók számára nem csak koreai világa izgalmas és más, hanem megrendítő őszintesége és szigora, legfőképpen önmagával szemben az életen és a versen belül is. Versben – úgy értem az igazi, a gerincet megbizseregtető versben – mindent lehet, csak egyetlenegy dolgot nem szabad: hazudni.

Lee egy az utolsó, különös koreai lovagok közül, akinek hátára a naplemente sző palástot, akinek kardja saját mellkasába fúródva pihen. Él benne az együttérzés, aggódik a jövő miatt, újra és újra felszakadnak benne a múlt emlékei, mégis igazán az itt és most érdekli. Itt és most. Ennyiben buddhista. Egy pillanatra sem felejti el, hogy egy bolygón élünk és egy emberiség tagjai vagyunk mindannyian. Ennyiben világpolgár. Hibázott életében eleget, de tudja mi a megbánás és mi a megbocsátás, éppen ezért mondtam verseit végigolvasva, hogy végre itt egy emberséges ember. Mindezt pedig versbe tudja önteni és ettől válik fontos költővé Korea határain túl is.

Mondják, hogy a komoly költőknek egyetlen fehér papiroson leírható egész üzenetük. A jó költőknek egyetlen hófehér mondatban elmondható egész életművük. A nagy költőknek egyetlen fényes szó extázisában ég egész költészetük. Fókuszuk mint a tűszúrás, mint a tévedhetetlen penge, mint a napsugár.

Lee ott áll napsugárból szőtt palástjában az izzó elmúlásban, és gyakorolja az elengedést. Elengedi apját és anyját. Mennyire nehéz is ez valamennyiünk számára. Mutatja, tanítja, hogyan engedjük el őket úgy, hogy szeretetünk megmaradjon. Láthatjuk, ő mit hibázott, láthatjuk, hogy anyáink és apáink elleni vétkeinket valójában senki más nem bocsáthatja meg nekünk, csak és kizárólag önmagunk.

Holdújévkor bocsánatot kér írótársaitól, barátaitól, hogy taposott rajtuk, hogy kinevette őket, hogy cinikus és ironikus volt, mint mindenki, de úgy kér bocsánatot, ahogy senki. Nem vagyok benne biztos, hogy Lee tényleg hinne abban, hogy az embert meg lehet javítani, mint egy rossz órát, de talán abban igen, hogy az ember az ember, és nem egy rossz óra. Megjavítható, de csak és kizárólag saját maga által. Nagy önjavítási folyamatnak leszünk tanúi, miközben Lee verseit olvassuk. Beleérzésen és érzékenységen múlik, hogy mit fogunk tapasztalni: a költő javulását, vagy saját magunkét.

A tokaji borvidéken találkoztunk. Egy pince előtt üldögéltünk a lugasban. Vizet hoztam neki. Mindketten különös akcentussal beszéljük az angolt, mégis hamar megértettük egymást. Nagyon sokat nevettem sajátos humorán, s azon, hogy unatkozott. Sosem unatkoztam életemben, talán egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hányszor, ha mégis. Fantáziám akkora hátország, hogy még a legunalmasabb, forró, nyári délutánokon is, akár az isten háta mögött is, csak hátra kellett dőlnöm, lecsuknom szemem és világokat utaztam be. Nagy egyhelyben utazó lettem tehát, mert sok unalmas irodalmi esten jártam, sajnos, ahol éppen világok bezárulását tapasztalhattam. Leeben azonban egyfajta életszomj égett, aligha tudtam volna elmagyarázni neki, hogy nincs jobb időtöltés, mint borospince előtt üldögélni. Ő emberekkel szeretett volna találkozni, beszélgetni, eszmét cserélni, a költészet és filozófia izzó lángja mellett melegedni. Én a költészetet és a filozófiát enyhe illatokból, lágy napsütésből, levelek nyárvégi elszíneződéséből, halk dallamokból, észrevétlen változásokból szívom magamba. Mások vagyunk tehát, mégis beszélgetni kezdtünk és kérésemre Lee felolvasott pár verset, amit a ritmus és hangzás kedvéért rögzítettem magamnak. Aztán angolul is elolvastuk őket. Mondtam neki, hogy lefordítanék párat, ha nem bánja. Lee előzékenységére vall, és humorára, hogy nem egyszerűen biztatott, hanem még meg is kért rá, hogy gyerünk, próbáljam csak meg. Amikor Budapestre, otthonomba hazatértem Lee verseivel, szinte azonnal lecsapott rájuk feleségem, Virág, végigolvasta őket és ő is elkezdett fordítani belőlük. Közös alkotás volt tehát. Végül egy kötetnyi magyar vers lett belőle, melyben tökéletes és rugalmas alapanyagként használtuk Lee verseit, hogy ne csak egy oldalban, hanem egy mondatban is el lehessen mondani, magyarul is, hogy mit is akar ez a koreai költő.

Hiszem, hogy néhány fordítás sikerült annyira, hogy már nem csak egy oldalon, nem csak egy mondatban, hanem egyetlen szikrázó szóval is ki lehet fejezni ezt a költészetet. Azt az oldalt az olvasónak kell teliírnia, azt a mondatot az olvasónak kell megtalálnia, ahogy ez az egyetlen szó is csak és kizárólag a versek olvasójában kristályosodhat ki. Mert bár a Kelet az Kelet, de az ember – már ha verseket olvas az új évezredben is – Nyugaton is, Keleten is: ember maradhat.

Lee Gil Won koreai költő verseskötetének bemutatója a szerző részvételével. FaceBook

A Pluralica Hangolás címen tavaly elindított, szívzsebbe passzoló sorozatának második kötetében Lee Gil Won koreai költő a Távol-Keletre viszi olvasóját. A Napfénypalást című kötet a nagyváros és a vidék érintésével egy belső utazás – koreai verses meditáció. A verseket Weiner Sennyey Tibor költő, míg a szerzővel való beszélgetést Balogi Virág fordításában olvashatjuk.

A szerzővel és a fordítókkal Gaborják Ádám és Lőrincz Gergely, a Pluralica szerkesztői beszélgetnek Csoma Mózes, az ELTE Koreai Tanszékének tanszékvezető-helyettese közreműködésével.

Lee Gil Won:

Napfénypalást

 Ha majd a napfény oly kedves lesz,
hogy lángra gyújtja a folyó vizét,
indulj a partra ki és tárd fel kincseink.
Ha majd a vízimadarak felröppenek
a nád óvó árnyából, és napnyugtába oltott
szél sípol csöndesen csontjainkban,
lásd, hogy az élet aranylón ömlik tova.
Ha majd madarak szemével nézzük
az izzó alkonyt, súgom meg neked,
hogy amint hátán fénnyel a folyó,
úgy folynék én. Úgy élnék újra.

Helyszínek:
1. Budapest | Zsivágó Café | szeptember 20. | 19:00
Paulai Ede u. 55.

2. Pilis | Won Kwang Sa [Eredeti Fény] Templom | szeptember 22. | 16:00
Megközelítés, információk: http://www.wonkwangsa.net/hu/


Kapcsolódó: Gil-Won Lee: A koreai költészetről

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.