Utolsó szivar az Arab kocsmában
A tárca minden slukkja és kortya fikció
Az írószervezeti elnöknek aznap el kellett tennie láb alól egy fiatal újságírót saját maga érdekében és néhány költőtársa megbízásából. A kora nyári délután azért is mutatkozott megfelelőnek a gyilkosság előkészítésére, mert a fiatal irodalmi tisztviselő éppen mandátumának meghosszabbítására készült, ezért telekocsival tartott a székesfőváros felé, a megengedett öt személy helyett eggyel többet zsúfolva be a hátsó ülésre. Jól tudta, hogy elnöksége még három évvel megtoldható, ezért a csomagtartót megpakolta pálinkával, ennek következtében a tagság egy része kellő magabiztossággal írhatta föl a derék vidéki jelölt nevét a papírra. Ilyenkor minden ember számít, mindegy, hogy dilettáns, kötettel rendelkező vagy csak vidéki helytörténeti lapban publikáló írószervezeti tag. Voksperkopf, ez a jelszó hajtotta az asztrát a főváros irányába, amely az autópályán végig lassacskán ballagott. Az alapos megfigyelőnek feltűnhetett, hogy egy egész karaván robog a józanságáról és céltudatosságáról ismert vidéki írófejedelem után. Pontosan még öt telekocsi, melyben hasonló feltételek mellett hozhattak önálló döntést a fiatal írók és költők.
Miközben az autóban szálló pálinkagőzben az írószervezeti elnök éppen annak a gondolatsornak a végére ért, hogyan tegye el láb alól a róla folyamatosan gúnyosan beszélő újságírót, a mit sem sejtő zsurnaliszta éppen kedvenc helyén, az Arabban töltötte a kora nyári délutánt. Ide mindig beülhetett nyitás előtt, mert az egyik legjobban fogyasztó vendégnek számított, aki tudvalevőleg cikkeit is a hely kopott asztalainál firkantotta papírra. Itt írta azokat a csípős hangú jegyzeteket, melyek sértettek írókat, költőket, írószervezeti elnököket, múzsákat, önjelölt szerkesztőket, szellemi orgazdákat, megszállott plagizálókat, intellektuel prostikat és ki tudja még, milyen szereplőit a magyar irodalomnak. Az újságíró éppen a nagy elnökválasztásra készült, mert úgy hallotta, a vidék a mai napon felutazik a székesfővárosba, és újabb néhány évig meghosszabbítja mandátumát a budapesti irodalmi életben. Lesz ám nagy küzdelem, mert az a mondás járta a fenti irodalmi körökben, hogy Nehogy már a farok csóválja Budát. Az újságíró ennek szellemében egy nagyinterjúra készült a majdani elnökkel, és kérdései már szépen sorjáztak a papíron, amikor a csapostól bajor barna sört kért, mert eszébe jutott, milyen régen érezte a zamatát a karamellel dúsított komlónak. Miközben megszületett a leendő riport címe, amelynek a pesti pletyka alapján azt a címet adta, A farok csóválja-e Budát, már előtte volt a nagy korsó, éppen annyi habbal, ahogy azt annak idején régi budai novellákban olvasta. Majd egyre rejtélyesebb italokat kívánt, és eszébe jutott az a zöldveltelini, amit a Balaton környékén fedezett fel. Törzsvendég lévén semmit sem tűnt lehetetlennek beszerezni, ezért ugrasztotta is a csapost, hogy az éppen befutó pincérlánnyal hozasson egyet a közeli borkereskedésből, megfizeti ő a különbözetet, ad bőven borravalót. Így került az asztalra a zöldveltelini, amelynek ízét az imént elfogyasztott barna sör nemhogy tompította, hanem egyfajta lágy simogatással töltötte fel. Ezután rögtön megkívánt valami erősebb vörösbort, lehetőleg fahordóban érleltet, mert az még felidézte benne az unikum utóízét is. Hiába figyelmeztette a pincér, hogy korán van még az italok ilyen vegyítéséhez, az újságíró bonyolult körmondatokkal körülírta, milyen íve van így ennek a langyos kora nyári késő délutánnak. Az utolsó korty alatt elővette régies szelencéjét, amelyben a spanglikat tartotta, mert nagy híve volt a munka közbeni lelassulásnak, amely új ablakokat nyit meg fejében a benne élő valóságra.
A karaván közben megérkezett Budapestre, de kiszállás előtt az írószervezeti elnök elénekeltette egyik maga hangszerelte versét az autóban ülőkkel, jelezve ezzel is, hogy sohasem felejti el: végső soron ígéretes költőnek indult, de bármennyire is szégyelli, politikus lett belőle. Költőnek ugyanis túl érzéketlen volt, és nehezen tudta eltitkolni, hogy politikusnak viszont túl érzékeny. Ezért időnként szorgalmas, tehetségesnek tűnő kamasz poéták pályáját törte ketté, miközben dilettánsok útját egyengette, hogy utóbbival bebizonyítsa, ő nevelgeti és a támogatja a fiatal generációt. Szeretett tehát tetszelegni a jótékony pedagógusi szerepben, aki elválasztja a költőt a rossz sorsra érdemes verselőktől. Ezen a napon azonban csak ő tudta, hogy az újságíró, aki az elnökválasztásra érkezik tudósítani, utoljára találkozik földi költőkkel. Kicsit feszélyezte ugyan, hogy életében először ilyen ármányhoz kell folyamodnia, de a néhány órás út alatt alaposan átgondolta tervét. Az elnökválasztásig ugyanis éppen két órája maradt, megfelelő idő egy hosszú sétára, átgondolni múltat és jövőt, de valójában csak kevés rövidet szeretett volna inni a megmérettetés előtt, legfőképpen azért, hogy legyen ereje önmagára szavazni. Így aztán a választásra kijelölt pártiroda közelében sétálgatott, amikor éppen kinyitották előtte az Arab kocsma bejáratát. A bárpult mellett talált helyet, és rendelt rögtön egy dupla abszintot, mert ebben a pillanatban szerette volna magát újra költőnek érezni, mielőtt visszafordíthatatlanul ismét három évre politikus lenne belőle. Emlékezett még középiskolai olvasmányélményeire, amikor francia költők ezt az italt nyakalták, és sokak szerint ennek hatása alatt írták legjobb verseiket. A pillanatot kiélvezve előszedte zsebéből a győzelem utáni ünnepre bekészített szivart, amelyet gondosan elválasztott az újracsomagolt kubaitól.
Az egykori és a majdani írószervezeti elnök éppen a harmadik dupla abszintnál tartott, amikor magabiztos pöfékelései közepette észrevette a közeli asztalnál ücsörgő újságírót, aki éppen egy szál sodort cigarettát készített az asztalra. Tekintetük éppen nem találkozott össze, ezért az írószervezeti elnök kénytelen volt megmozdulni, hogy felhívja magára a figyelmet. Az itallal kezében elindult a zsurnaliszta asztala felé, és köszönés nélkül vágta arcába a gúnyos kérdést: Talán előre fogalmazod a hírt újraválasztásomról? Majd kis hatásszünet után hozzátette: Jól teszed. Az újságíró, miközben hellyel kínálta az egykori és majdani elnököt, szelencéjéből felé nyújtott egy cigarettát, amelyet az egykori költő, aki egy pillanatra visszatért a politikus tekintetébe, örömmel elfogadott. Cserébe pedig saját szivarjából nyújtott át egy darabot, azt a kubait, amelyet a séta alatt megtöltött néhány csepp füsttel belélegezendő, azonnal felszívódó méreggel. A baráti csere után megegyeztek a választás utáni interjúban, mert az újságíró ragaszkodott ahhoz, hogy a győzelemről mindenképpen kizárólag az esemény után nyilatkozzon az újdonsült elnök. Ebbe a vidéki úr örömmel beleegyezett, és sietett is vissza a pártházba, hogy ne legyen tanúja az utolsó szivarozásnak.
A zsurnaliszta néhány óra múlva érkezett a választás helyszínére, ahol éppen a szavazatokat összesítették. Távolról látta, ahogy az egykori és majdani elnök előveszi a tőle kapott spanglit, és séta közben rágyújt, tovább fokozva az abszint okozta megnyugvást. A pártház parkjának abba a részébe vonult el a finoman sodort különlegességgel, ahol a kora nyár késő délutáni csendjében egy-egy sor estike díszítette a virágágyásokat. Az újságíró szivarával a tó melletti padon üldögélt, és éppen a vízfelszínről visszapattogó fénysugarakban mosdatta tekintetét. Mire az eredmény megszületett, már mindketten holtan feküdtek a kert két távoli részén, magányosan, a mentők csak a halál beálltát állapították meg. Néhány napon belül mindkettejükről szebbnél szebb nekrológok jelentek meg a legkülönbözőbb lapokban. Az írások egyéniségüket, kiemelkedő tehetségüket méltatták, akik élhettek, alkothattak volna még, de egy estébe nyúló magányos óra megfosztotta őket minden lehetőségtől, minden megírható és kevésbé megbocsátható történettől.
