Laik Eszter: Az igazság ára

Csempeimitáció műanyagból. Rosszul ragasztották le, foghíjakkal, elcsúszva, így aztán bosszantóan elkerülik egymást a minták, mintha vasúti sínek folytatnák útjukat kicsivel odébb a váltó után. Tényállás. Még mindig jobb, mint a tényálladék, töpreng el a nő, az a szó maga az erőszaktevés a nyelven. Az valami nyálas váladék, amit állni hagytak jó sokáig, és már messziről bűzlik. Ilyen szó nincs is, borzong meg a nő, kinek fordult meg a fejében először, hogy kimondja vagy leírja?

A férfi mellette az autója kulcsával babrál, amit egyébként soha nem tesz, de most önkéntelenül kézben tartja, nem teszi el, hiszen ezúttal az autó a helyzet kulcsa. Ő is előrehajol, a térdére támaszkodik, így halkabban tudnak beszélgetni a nővel, de nincs kedvük beszélgetni. A nő a slusszkulcsot figyeli, és eszébe jut, hogy neki nem véletlenül nem volt soha autója, az autó egy számára merőben idegen világ része, azt az élet szemfüles, erős, gyors, rutinos versenyzőinek találták ki, akiknek a változó erősségű arculcsapásokat is könnyedén el kell viselniük, például, hogy idegenek óbégatnak velük, hogy lenyomják, sértegetik, vagy lám, kirabolják őket, tekintet nélkül a tárgyak értékére. A kardigánom… – mélázik el a nő, és fázni kezd a hűvös váróhelyiségben.

Úgy egy órája ülhetnek itt, de gyorsan szalad az idő, mert nagy a jövés-menés, és sokkal többet lehet találgatni, mint bármilyen más váróteremben. A hivatalnokrendőrök boldogtalanok – figyeli az arcokat a nő, és nagy kő esik le a szívéről, hogy a fia kiverte a fejéből a tervet, hogy rendőr lesz. Sárgásbarnás fényben úszik minden, a neon végigcsorog a narancs lambérián és a barna műbőr üléseken, hogy aztán tócsaként terüljön szét a linóleumon. Sokféle folt van itt. Bevezetnek három fickót. Pórázon vannak, hárman összekötve, egy rendőrrel a hátuk mögött. Eltűnnek az oldalfolyosón. Az egyiken bőrdzseki, a szaga megcsapja a nő orrát, ahogy elhaladnak előttük. „Hagyni kéne a fenébe az egészet” – gondolja ekkor a nő, de aztán a férfire néz, és nem mondja ki. Ahogy beles a kinyíló ajtók mögé, olyasféle kartotékszekrényeket lát, mint régen a könyvtárban, még a folyosóra is jutott belőlük. A rendőrség is csak egy hivatal, gondolja csalódottan, mert a szó hallatán gyerekkora óta egy csillogó üvegfalakkal határolt nyüzsgő helyiség jut eszébe, ahol Tarzan-típusú egyenruhás férfiak félkezes támasszal ugrálnak át az íróasztalokon, miközben duzzadtan feszülő pisztolytáskájuk a combjukhoz verődik…

– Jöjjenek – reccsen egy női hang az egyik ajtóból, de furcsán kérdő hangsúllyal, a halálos unalom jeleként. Odabent, a pállott dohányszagú irodában még két rendőr, az egyik a nyitott ablakban dohányzik. A nő ezen csak egy pillanatra csodálkozik el. A politúros íróasztalon jókora monitor és a biztonság kedvéért egy írógép is. A jegyzőkönyvben mindennek szerepelnie kell, abból lesz a tényállás. Ja, hát ha nyitva hagyjuk a kocsiajtót… De nem hagytam nyitva! – vág vissza döbbenten a férfi –, kifeszegették, vagyis mintha nyoma sem lenne… A gépelő rendőr egy „hja”-szerű sóhajjal elhúzza a száját, mintha így százezer eset után vele nem lehetne megetetni, hogy nem a tulajdonos a hibás. „Azt a típust könnyen kipattintják” – jegyzi meg a cigis félfordulattal az ablakból, és a nő hálásan bólogat felé. Lassan megy a dolog. Részleteken lovagolnak, kevés nyelvhelyességi érzékkel. És azzal kezdték, hogy gyakorlatilag semmi esély. Határozat három napon belül lesz. A nő az egyenruhás kollegina fűzős cipőjét figyeli, és most már szinte biztos benne, hogy bűnözőket lefülelő rendőrök csak a filmekben léteznek.

Feltűnő tárgy, amit elöl hagytak? Egy óriási, színes labda – vágja rá a nő készségesen, mert tulajdonképpen ő tehet az egészről, ő meg a fitneszlabda, amit haza kellett fuvarozni, nyilván az volt a figyelemfelkeltő látvány, amíg ott hagyták az autót húsz percre. „Egy óriási, színes labda?” A gépelő rendőr keze megáll a levegőben és elnyűtt kolléganőjére bámul. Az is elismétli a szavakat. A labda csak úgy pattog az irodában, faltól falig, plafon és padló között, és elcsendesedik minden más egy pillanatra. Piros – teszi hozzá a pontosság kedvéért a nő, és ahogy kimondja, cseresznyepiros festék ömlik a fém kartotékszekrényre, az írógépre, és a rendőrnő szürkésbarna cipőjére. Ülni fogok rajta, mondja még a nő, és magyarázó gesztusként a gerincéhez nyomja a kezét és kihúzza magát. „Azt is elvitték?” Nem. Azt otthagyták. Talán túl feltűnő lett volna – böki ki a férfi az igen valószínű magyarázatot. A rendőrök összenéznek.

A folyosón kell ismét várni, amíg újra kiszólnak. Egy cigányasszony hadovál hangosan másik három nő és egy hatalmas táska társaságában, hogy itt ők a sértettek. Az egyik kikap a táskából egy csokor csörgős celofánba zárt pamutzoknit, és úgy fenyegetőzik vele, mintha Mózes botjával átkozná meg az egész kapitányságot. Melltartókat követel vissza ordítva. Mindenki teszi a dolgát tovább, mintha mi sem történne. A férfi és a nő is kitekert nyakkal néz el az ablak felé, minél messzebb innen. Az ablak körül lepattogzott az almazöld, enyves festék a mosható falról, az alatta lévő vakolatréteg szamárfülszerűen hajlik le mindenütt. Megáll az ész – motyogja a nő maga elé. Megállt az idő – teszi hozzá a férfi, és szavaik kisurrannak a szabadba a résnyire nyitott ablakon.