Hidegháború

Itt van például a nevezetes 1987-es tél, ami valószínűleg meg sem közelítette nagyanyáink teleit, mégis: aki akkor volt gyerek (mint magam), úgy vélhette, leszakadt a mennyország. Akkora hó esett, hogy az autók sem látszottak ki alóla, s ez nem költői túlzás. Mindennek tetejébe nem kellett iskolába menni. Ez külön ajándék volt a hó mellé, ami már önmagában zsákból öntött jutalom volt nekünk, kertvárosi, szinte falusi kölyköknek, de hogy emellé az igazgató úr még körbe is üzenjen a környéken egy-két elszánt pajtással, hogy „a körülményekre való tekintettel egy-két napig nem kell bejönni az iskolába” – hát, ez maga volt az értelmezhetetlen csoda. Credo, quia absurdum est. (Nálam öt nap múlva, erősen latyakossá vált körülmények között csöngetett az egyik osztálytársam, hogy az igazgató úr üzeni: ha nem ütközik nehézségbe, most már nagyon várnak bennünket az iskolában. Egy kicsit megbántva is éreztem magam, hogy ennyire nem bíznak az ítélőképességemben, ami az utcák járhatóságát illeti.)

Ám még az otthon átujjongott napok idején, az erős élelmiszerhiányban, ami e nehezen megközelíthető külvárosi környékre jellemző volt télen, anyám megkért, hogy menjek el a boltba, és hozzak, amit csak találok. Én felvettem a csizmát és a harcot a hideggel, s mintha ostromlott városban a pincéből surrantam volna ki kenyérszerző útra, nekivágtam a hidegkúti hómezőknek. Az egyetlen közértünk üresen tátongott, néhány tavalyi rágógumi, szalvéta, gyufa és ilyesmik porosodtak csak a polcokon, na meg a mélyhűtőpultban árválkodott egyetlen egy, kőkeményre fagyott bontott csirke. Olyan valószínűtlen látvány volt, mintha csak épp berepült volna a kinti hidegből, s a kedvemért landolt volna egyenesen a hűtőpultban, áldozatosan előkészítve magát a sütésre.

Anyám összepuszilt, amikor beállítottam vele, én a büszkeségtől szinte elemelkedtem a talajtól, ázsióm pedig a szüleim szemében akkorát nőtt, hogy a jövő évig gazdálkodhattam belőle. A történetnek érdekes módon már volt előképe a családban, bár jóval vészterhesebb időből. Az ’56-os forradalom véres harcainak elcsitultával, de még az erősen hidegre fordult novemberi napokban nagyanyám küldte el ugyanígy az akkor tizenkét éves anyámat, hogy menne el a boltba, és hozna bármit, amit talál, csak vegye meg mind és hozza gyorsan. Akkor nem csak néhány havas nap erejéig tartott az élelmiszerhiány, és a háborút átvészelt nagyanyám tudta, hogy az életük múlhat egy kis tartalékon. Anyám el is trappolt a közeli vegyesboltba, és büszkeségtől sugárzó arccal hazaállított vagy két kiló cérnával. Ez volt minden, ami a vegyesboltban kapható volt. Ebből viszont a tizenkét éves anyám felvásárolta a teljes készletet, hisz így szólt a megbízatása.

A nagy hideg utoljára (legalábbis mostanáig) igazán furfangos módon fosztott meg az élemiszerhez való hozzájutástól. Mint boldog ifjú pár zötyögtünk ketten egy Trabantban sok évvel ezelőtt a nyugat-magyarországi havas hegyek között a férfival, akivel akkor még úgy gondoltuk, nincs alkalmasabb hely egy nászútra, mint amelyet úgy hívnak: Velem. Trabantunkat rengeteg finomsággal pakoltuk meg, hogy felkészüljünk minden eshetőségre: ki tudja, hogy a derékig érő hóban a hegyi panzióban mit tudnak majd elénk rakni reggelire-vacsorára, ráadásul jó nagy kirándulásokra is terveztünk a havas tájban. Kell-e mondanom, az utunk kalandos volt, bár Velem és környéke tényleg csodás télen. De megérkezvén – szemére vetheti-e bárki egy ifjú párnak – nem a kipakolással bajlódtunk, épp csak a legszükségesebbeket vittük fel a jó meleg szobába, amely olyan csábító volt, hogy úgy döntöttünk, majd másnap behordunk mindent az autóból. Csakhogy reggelre a sértődött Trabant ajtói már nem nyíltak. A mínusz tíz fokban csak kacagott a próbálkozásainkon a jégoldó spray-vel, mi meg sóváran néztük az ablakokon át a hátsó ülésre dobált szalámi-, sajt- és kolbászkészleteinket. A Trabant-karantén másnapig tartott, akkor az enyhe olvadásban úgy döntött a megátalkodott autó, hogy hozzáférhetünk a maradék csomagjainkhoz. És még csak azt sem mondhattuk, hogy a keletnémet csoda elvesztette volna a hidegháborút. Mi voltunk az egyetlenek a sok nyugati turista között, akik az elsőkerék-meghajtásnak köszönhetően autózni is tudtunk a hóban, mi több: kétszer vontattunk ki útpadkára csúszott autóstársat. Ezek után talán érthető, engem nem lehet megriasztani hidegről szóló hírekkel.

(Az illusztráció Luigi Loir Párizs hó alatt című festménye)