Fárosz – Mányoki Endre tárcanovellája

Mauyori egykor fiatal volt. Most idős. Ezt is, azt is emlékek bizonyítják. Lipákkal például az Eötvösben kezdődött, Szegeden. Azóta sülve-főve, noha inkább sülve, mint főve.

Akkoriban színes magazinokat nyirbáltak darabokra. Mauyori vágta, Lipák meg ragasztotta hegyibe-hátára a pucér nőket, kígyókat, hegedűt, tarka barkát, vörös begyet, rikító verzál betűket a címsorokból. Filctollal agyusztálta, grafittal satírozta - vizuális költészet, mondta volna, de ekkora marhaság nem fért még ki a szájukon. Képversek készültek az albérleti padlón, naphosszat, éjszakákig.

Messze volt Erzsébet, város végén, erdő szélén, kórház tövében, széles égbolt alatt. Hajnalban varjak ébresztettek, nappal galambok, fecskék, verebek bandáztak, csecsemők kalimpáltak, óvónők terelgettek, szelíd részegek ejtőztek a parkerdőben. Nem zavart senkit a busz sem, mikor a telepi hurokban lassan, aprókat horkantva visszafordult.

Az utolsóhoz persze mindig futni kellett. Ha elment, maradt a parketta, ami elhagyott szeretőként, durcásan várta vissza – vagy a két órás gyalogtúra át a városon.

Azon az éjjelen időben értek a megállóba. Mauyori fázott az egy szál nájloningben. Rágyújtott. Kipöckölte a Symphoniát, s ahogy Zórád-képregényekben a martalócok, fogával szaszerolta elő a dobozból. Vigyorra húzott ajkak, nyelvgyakorlat, hogy a spangli kézrátét nélkül illeszkedjék... Keresni kellett közben a gyufát, ami – egy Murphy-törvény erejével – mindig a másik zsebben lapul. De Mauyori akkor sem ismert lehetetlent. Végtére meggyújtotta. Épp', amikor a busz befordult, szusszant, s ajtót nyitott.

Bazme’, tudod te, mit csináltál? - mondta Lipák, s abbahagyta a versragasztást. Másnap volt-e, vagy hetekkel később? - az emlékekben csúszkál az idő. Fölállt a parkettáról, s a zoknis lábfejével szétkotorta a vágott képeket. Félt, hogy hanyatt vágódik, miközben mutatja. Cigis doboz, fogtündér akcióban, zsebvallatás, gyufaláng, autóbusz - magányos pantomim, szobaszínház. Jobb kéz a magasban, bal láb a lépcsőn.

A bal kezeddel kikaptad a szádból a cigit, úgy szálltál fel, égő gyufával. Lipák padlót fogott, s kotorta, gyűrte, kupacolta a színes fecniket. Akár egy fárosz, aki magának világít. Gyufával! A tök üres buszon.

Mauyori, ahogy illik, merengett. Nemcsak az időn. Hanem hogy hányszor térbetyűlt már (jó szó, ajándék) s ki mindenkivel, azóta is, parkettán, betonon, kövön, földön és füvön. Hány méter padlót rakott tele, széltében-hosszában, nyirbált szavakkal, képekkel, mondatokkal. Szétvágni könnyű, ha mások rakják össze – mondta, de maga sem hitt az igazában. Térdelni jó, és paskolni a földet. Simítani rá képet, verset. Én vágom, te ragasztod. Vizuális költészet mindenütt. Ma már ez is kifér a számon.

És jó ez a fároszosdi is. Vinni a fényt a fénybe. Egy szál gyufával. Egyedül szállni föl az utolsó járatra. Mauyori már-már meghatódott. Látta magát mindenkivel: Lipákkal, a nőkkel, kígyókkal és madarakkal, a csecsemőkkel és a kismamákkal, az óvónőkkel és a bokrok alján horkoló részegekkel. Ahogy együtt utaznak a tök üres buszon.

Ha nem rándítja össze bőrét a hideg, Mauyori aligha jön rá, mire való az égő pálcika. Amíg a körmére nem ég, lehet mellette melegedni.