Utazások Migréniában

A túlélést Lénárd Sándortól tanultam. Nekem szerencsére nem a második világháborúra készülő Európában, aztán egy brazíliai őserdőben építkezve kellett gyakorolnom e tudományt, elég volt hozzá a páratlan életösztönnel megáldott orvos-írót olvasnom. De Lénárdot talán épp ezek az idők tették harcedzetté olyan jelentéktelennek tűnő bajjal szemben is, mint a fejfájás. Holott, aki a migrént egyszerű fejfájásnak fordítja, szerencsés ember – nem tudja, miről beszél. Lénárd tudta, és nem csak hivatása révén. „A migrénes többet tud, mint az, aki éhezett: nemcsak azt, hogy a vers és zene az ebéd utáni világ játékszerei – azt is tudja, hogy maga az ebéd a fájdalommentes lét igénye. Az ember csak akkor él, ha nem szenved. Semmi se fontos, a robbanó napok sem fontosak – csak az fontos, hogy véget érjen a fájdalom. Gotamo Buddha – talán ő is migrénes volt – tudta ezt. Königné tudja. Én is tudom. Mindenki, aki szenved, tudja: érdekes, hogy még vannak, akik a fájdalomban valami harapós és alapjában véve hasznos házőrzőt látnak! Ha az ebéd nélküli és a jóllakott világnézet összeférhetetlenek, a szenvedők s a nem szenvedők sem fogják megérteni egymást soha.”

Jónéhány éve én is tudom. Ha szóba kerül, egy tekintetből azt is megállapítom, ki a sorstárs, és ki az udvarias megértő. Január 2-án fejfájással kezdtem az évet. Aki szilveszteri duhajkodást sejt a dolog mögött, még csak udvarias megértő sem: nem tudja, hogy egy háromnapos nagy attakra semmivel nem kell rászolgálni. Nincsenek bűnök és nincsenek jutalmak.

A migrén olyan simulékony modorban érkezik, mint az Ördög Molnár Ferencnél. Még jelzi is finoman jöttét, édes fáradtsággal környékez. Kényelembe helyezi magát és fülbe duruzsol, amíg köpönyegét a karosszékre kanyarítja. Aztán a hajamba túr az ujjaival, mint aki csak játszik, már megy is, már itt sincs, hogy aztán éjjel keményen tarkón ragadva átvegye az irányítást, és meginduljunk a szellemvasúton. Három nap, olykor négy. A második a próbáé: ekkor dől el minden, a túlélés. A test ernyedten fekszik, néha remeg, mint a kocsonya, a fejben fejsze dolgozik, hogy szétfeszítse, de folyton beszorul, és csikorogva próbálkozik a csonttal. A szem a fénytől rebbenve menekül, a legenyhébb sugár is tőrszúrás az agyba, a gyomor viharos tengerként hánykolódik, az egyensúly- és az időérzék odavész, a száj összefüggéstelenül motyog. A fájdalomban csak jelen van, a pillanatok továbbgördítenivaló sziklák. Még csak ezt. No még ezt az egyet. Még ezt, és akkor talán már a következőt is. S aztán elkövetkezik az egyezkedés. Mit adsz az enyhülésért? Az kevés lesz, barátom. A végső enyhüléshez feltétlenül. Nem vagy elég bátor. Ha elég bátor lennél… 

Elég!

A migrént egyféleképp lehet túlélni: tudni kell, hogy egyszer csak elmúlik. Hiába próbál meggyőzni, hogy soha többé. Amikor csak a fájdalom vagyok, élő lüktetés, tanulok. Azt tanulom, hogy csak a test van, semmi más. Minden egyéb bájos képzelgés, rózsaszínből szőtt leányka-álom, hit, remény, és más mókás, tarka limlom. Létezésünket tüllfátyollal burkoljuk körül. A migrén kis halál, de nem a gyönyörteljes le petite morte, hanem rövid eltávozási gyakorlat a kikapcsolt telefonon felgyűlő üzenetek, a postafiókban szaporodó olvasatlan emailek, az elnémított csengő és a lehúzott redőnyök között. Ha a test nincs jelen, akkor, fájdalom, semmi sincs, hiába lennék köztetek. Értitek ezt?

S aztán az első derengő jel. Mint mozduló szellő a fullasztó kánikulában, angyalszárny érintése. Az enyhülő égővörös. Mióta fekszem itt? Lassan hetvenkét órája. Hajnalodik. Szavak formálódnak újra a fejben artikulátlan nyögések helyett, a szüntelen remegés alábbhagy. Talán hívott időközben telefonon, akitől annyira vártam – ettől rögtön erőre kapnék. Vagy egy kis gyümölcslétől a kiszáradt számba, mint amikor a nagyanyám kényeztetett nagy nátha idején, igazolva a mulasztott napokat… Hát ki mondja, hogy nincs lélek? Miféle ördögi teremtés, aki csak az idegekben, a vérben, a sejtekben hisz? És miféle alantas színjáték hiteti el, hogy nincs semmi, ami ezen túl van?

Milyen nap is lehet ma... És holnap milyen lesz?

Et resurrexit tertia die.