Álmosliget – Tükörszem

Álmosligeten nagy volt a szigor a fiúiskolában. Fölsorolni is hosszú volna, mennyire. Különösképpen az 54-es jampecek számára.

Elég az hozzá, hogy Kis Rózsától még felsőben is kijárt a körmös, ha a Puskák és galambok olvasónaplójában csúnya volt a sorminta. Mikor meg hírét vette, hogy a Haluska fogadásból megint cserebogarat evett a szünetben, osztályfőnöki óra keretében törte szét a táblavonalzót "az úttörő névre méltatlan" suhanc meztelen tomporán: "A cserebogár – piff – szárnyából – puff – gyógyszert készít – paff – a szocialista – püff – ipar – durr!..."

Pista bácsinak, aki vitéz Dely-Pogány István obsitos főhadnagyból a sors kegyetlensége folytán ateista hitét megvalló tornatanárrá deklasszálódott, egyszersmind a párt és a pedagógus közösség különös kegyelme révén cserkészparancsnokból úttörővezetővé avanzsált, a menetgyakorlat volt a kedvence. "A párttal, a néppel egy az utunk" – skandálta a kezére adott forradalmi ifjúság óra hosszat a rigmust a Klebelsberg építtette iskola udvarán, Pista bácsi vezénylete mellett.

Cingár Hangár, a politechnikatanár a kulcscsomóját vágta a munkapad alatt tojást zabáló Dürr Ricsi fejéhez. Tóth Vera pedig, az énektanárnő – műkedvelő magyarnóta-énekes – egy napon elrendelte, hogy tanítás után az egész „fickós bagázs” kétsoros oszlopban, kézen fogva vonuljon körbe-körbe a piactéren és dalolja teli torokkal a Bunkócskát. (Tomanek Peti anyukája ugyanis – péntek lévén – egész zacskó friss tikmonyt küldött a művésznőnek, hogy ő a szombati matiné előtt nyers sárgájával fényesíthesse a hangszálait. Brunecker Frici ellenben kilopott egyet a rezervából, és a sületlen tükörtojást titokban Tóth Vera vénuszi tompora alá csempészte.)

De hol volt mindez ahhoz, amikor Veszelák Ferkó a nagyszünet végén lerúgta a szandálját és nyeles tükröt szorított a lábujjai közé!? Hogyan is sejthette volna, hogy a gondosan kimódolt bugyimustra kis híján a szemébe kerül? Eszter oroszt tanítani jött, egyenest az egyetemről. Végzős volt, magas és inas, és rövid, dallamos szoknyákat viselt. Akkoriban a fele osztály a pad alatt keresgélt: levert radírt, tolltartót, cerkát. Hiába. Bárhogy cseleztünk is, soha senki nem látott el a messzi Budavárig. Eszter csak járkált föl-alá a tanteremben, "ja idú, tü igyos, on-aná-ano igyot" – s mint egy karmester, vezényelte a közös ragozást.

Veszelák kifigyelte a ritmust: jön – megáll – fordul – megy. Áll, fordul: mindig mellette! És megfogant, és hízott, és minden ízében összeállt a terv. Csak egy piperetükör kellett hozzá. Meg cipő nem.

Ki akarta csusszantani a lábát a pad alól. De a tükör nekikoccant az alsó vasnak. Gondolta, áttereli a cső alatt, de az kockázatos lett volna: hogyan vegye vissza, amíg Eszter a sor végén visszafordul? Ha kihajol, még rajtakapja. "Tü igyot" – a feszült figyelemben elvétettük a ragozást. Eszter megérezte a zavart, de nem tudta mire vélni. Megállt a sor végén, éppen a Veszelák padja mellett, vissza is fordult, de nem vezényelt tovább.

A csönd olyan sűrű lett, mint a mézes tejföl. Feró ekkor óvatosan átemelte a cső fölött a tükröt. Lábujjai között ott remegett Eszter alsó valója. Nézte dermedten, nézte áhítattal. Mi meg azt néztük, ahogy nézi. Tolltartók úsztak, zsíros kenyerek lebegtek a levegőben. Meggörbült a tér, mert a vállainkkal toltuk fölfelé. Mindenki el akart csípni egy huncutkát az édeni képből, amivel ellehet majd a holta napjáig.

Csak a Haluska nem. Ő közelről akarta látni az álmot, közelről, mint a bogarat, s a fogai közt ropogtatni. Lecsusszant a pad alá, s puhán, akár a pumatestű Winnetou, a tükör felé kúszott. Már a fali fogas alatt járt, már harapta volna a látványt, amikor Veszelák Ferkó észrevette. Elrántotta a lábát, de vesztére: a tükör kiszabadult, s leesett Eszter trottőr cipője mellé. Nem csapott zajt, csak koccant. Mégis robajlott. A tolltartók, uzsonnák lezuhantak, a tér behorpadt s a vállunkra szakadt, Haluska Zoli meg, mint a pók, spurizott vissza a helyére.

Eszter ólmosan hajolt le, azzal sem törődve, hogy többet mutat meg Budavár domborzatából, mint valaha álmodtuk volna. De hiszen nem is látott akkor már senki semmit. Csak Veszelák Feri a tükröt, amint a lassú térben sebesen suhan a feje felé. Teli lett a Fecó szeme üvegszilánkkal. Úgy meredeztek kifelé a sebzett golyóbisokból, akár a vérző hegyikristály. Feró kidőlt a padból, az Eszter lába mellé, a dallamos szoknyája alá, és nem látott semmit. Kidőlt és hanyatt fordult. Fölhúzta a térdét, mintha az anyja hasában volna, aztán rúgkapált, mint régen az anyja hasában.

Akkor még csönd volt. Hideg, pergő és súlyos, akár a higany. Az üvöltés csak később szakadt föl belőlünk. Csak azután, hogy Eszter nyüszítve kirohant. Én ráugrottam Fecóra, mások énrám. Próbáltam a szilánkokat kikaparni, de a többiek lerángattak róla. Haluska Zoli ordított és tükörcserepeket zabált. Veszeláknak meg hirtelen kinyúlt a lába. Csönd lett megint, nagy csönd, nagyon nagy. Valaki fölsírt, valaki ugatott levegőért. Én hasmánt feküdtem, akkor már a padlón.

"Így kunkorodott a szőre – mutatta a begörbített ujjával –, Isten bizony, mint a bozót! A csaj olyan szőrös volt, de olyan szőrös, hogy a tetvek tutira eltévedtek a puncijában." Minden jóra fordult. Veszelák Ferkó nem vakult meg, csak esztendeig Jumurdzsákot játszott. És lökte a sódert Eszter átlátszó bugyijáról meg a fekete szőréről, egyre színesebben. Haluska Zoli simán elmehetett a búsba: senkit nem érdekelt már a cserebogár.

Esztert nem láttuk többé. Pista bá' nem rendelt el menetgyakorlatot, ellenben hajlandó volt visszafelé tekerni a filmszalagot: önfeledten röhögtünk a tábori mozin, ahogy a virágokat visszatűzdeltük a mezőre, és a szánkból az ételt a tányérra kanalaztuk. Ja, és a Veszelák kapujából mindig kifelé repült a focilabda. Kiss Rózsa nem körmözött többé, Tóth Vera pedig fölesküdött Kodályra. Cingár Hangár volt az egyetlen, akin nem fogott az idő – ő továbbra is dühödten dobálta a kulcscsomóját, ha valaki a műhelyben szögletesre reszelte a vastojást. Méltán: Tóth Vera férje volt.