Ugrás a tartalomra

 

Hűlő levesünk

Amikor a Római Klub negyven évvel ezelőtt közzétette első, A növekedés határai című jelentését, úgy hatott, mintha egy pazar lakomán valaki a fenyegető éhínségről kezdene szónokolni. Nem is vette komolyan a világ, sem ezt, sem az informális tudósklub többi, többé-kevésbé figyelmeztető előrejelzését, növelte vígan tovább a gazdaságot, igaz, néha lefelé, máskor helyben, de töretlenül bízva a legközelebbi konjunktúrában. Most megint szólásra emelkedett a világ gazdasági véneinek tanácsa, és újabb negyven évre festett továbbra sem túl derűlátó képet az emberiség jövőjéről.
Az első jelentés idején serdülő azóta, ha él még, jócskán elérte már növekedése határait, és nosztalgiával gondol vissza a vietnámi háborútól, atomsorompó-egyezményektől és beatzenétől harsogó, negyven évvel ezelőtti rádiókészülékre. Akkoriban bizsergető varázsszó volt a „számítógép” és a „modell”, a számítógépes modell pláne, a jövő meg valahogy úgy nézett ki, hogy az emberiség talán rövidesen elpusztul a küszöbön álló atomháborúban, hála a Kreml és a Fehér Ház pókerjátszmájának. A Római Klubtól aztán megtudtuk, hogy nukleáris rakéták nélkül is befellegzett a teremtés koronájának, ha úgy folytatja, ahogy addig: pár évtized múlva éhen hal fejlődése csúcsán, a bolygónyi szemétdombon.
Nem volt tagja ennek az illusztris társaságnak a növekedési dogma egyik legkeményebb és legeredetibb, szakmabeli kritikusa, Nicholas Georgescu-Roegen. „Bár még egyetlen közgazdász sem állította, hogy a bútorból újra élőfát lehetne előállítani, elméleteik végső soron e paradoxonra épülnek” – jelentette ki az 1906-ban a Fekete-tengeri kikötővárosban, Konstancán született tudós. Eredetileg matematikát tanult fényes sikerrel Bukarestben, Párizsban és Londonban, és emiatt ment a tengeren túlra, a Harvard Egyetemre is. Itt azonban a kor meghatározó közgazdásza, Joseph Schumpeter hatására e terület felé fordult. Bár marasztalták az Újvilágban, 1936-ban hazatért Romániába, hogy aztán 1948-ban egy csempészhajón szökjék meg Konstancából, és az Egyesült Államokba emigráljon. 1949-től közel három évtizedig adott elő a Nashville-i Vanderbilt Egyetem közgazdasági katedráján.
A román származású tudós két, szokatlan irányból közelíti meg az ökonómiát: a fizika törvényeinek rideg világából és szülőhazája gazdálkodási szokásai, vagyis a hagyományos agrártársadalom felől.
A termodinamika második törvénye kimondja, hogy adott energiamennyiség hasznossági értéke állandóan csökken. Például egy tányér leves addig hűl, amíg eléri környezete hőmérsékletét. Az eltávozott energia továbbra is megtalálható a helyiségben, de már nem lehet felhasználni, mondjuk, kávéfőzésre. Az entrópia-törvény egyetemes, a világmindenség tulajdonképpen egy tányér forró, hűlő leves, a sugárzó napokba, csillagokba  sűrített energia szétárad, és nem vész el ugyan, de az élet számára hasznavehetetlenné válik. Minden folyamat visszafordíthatatlan, sem örök mozgás, sem örök élet nem létezik, legalábbis ezen a világon.
„A szabványos közgazdaságtan nem képes leírni a mezőgazdasági nemzetgazdaságot, és ezért recepteket sem írhat elő számára” – állapítja meg Georgescu-Roegen. A neoklasszikus piaci egyensúly abból a fantasztikus feltevésből indul ki, hogy a piaci részvevőknek már biztosított a létfenntartásuk. Ha azonban az embereknek, az elmélettől eltérően, nem a munka és a szabadidő, hanem a munka és az éhenhalás között kell választaniuk, teljesen megváltozik a kép. A mezőgazdaságban nem az egyént, hanem az egész falut kell vizsgálni, figyelembe véve a közösségi haszon fontosságát. A szóban és tapasztalatban nemzedékről nemzedékre átöröklődő, eleven hagyományok nem ragadhatók meg egzakt modellekkel és elméletekkel.
De a gazdaság teoretikusai nem akarják tudomásul venni a fizikai és biológiai törvényszerűségeket. Egyfajta örökmozgónak állítják be a gazdaságot, körforgásokkal és egyensúlyokkal. Kapitalista és marxista közgazdászok egyaránt az örök prosperitásról, a végtelenségig nyújtható fejlődésről beszélnek. A gazdaság azonban a biológia meghosszabbítása. Akárcsak az élet, az ökonómia sem létezhet alacsony entrópia, azaz koncentrált energia nélkül. Az emberiségnek egyre több energiaforrásra van szüksége, hogy pótolja a gazdasági folyamat során elveszőt. Az anyagok újrahasznosítása fékezheti, de nem állíthatja meg a folyamatos energiavesztést. A gazdasági tevékenység tehát valójában feltartóztathatatlanul hulladékheggyé alakítja át a környezetet. Ezért abszurd a termékek előállítását tekinteni a gazdaság végcéljának. A kenyér, az autó, az újság csak eszköz. A termelés igazi célja anyagtalan, nevezetesen az „életöröm”. Eredhet fogyasztási tárgyakból, de éppígy szabadidőből is.
Az ember eredetileg egy földi viszonylatban kimeríthetetlen forrásból, a nap kisugárzásából meríti az energiát létszükségletei kielégítéséhez. Ennek azonban szűk határt szab egyenlőtlen eloszlása a térben és az időben. A leleményes ember a történelem során három „prométheuszi” találmánnyal segített magán: a tűz, a földművelés és a gőzgép segítségével egyre újabb, a földkéregben tárolt energiakészletekhez jutott hozzá. De ezek egyszer kimerülnek. A világ úgy viselkedik, mint egy család, amelynek bevételei nem elegendőek a megélhetéshez, ezért növekvő ütemben felemészti vagyonát. E folyamatot a piacgazdaság ármechanizmusa nem képes szabályozni. A legtöbb potenciális vásárló ugyanis nem vehet részt a kereslet-kínálat megszabta árak kialakításában, egyszerűen azért, mert még meg sem született. Az élők időláthatára legfeljebb unokáik életkoráig terjed. A mai piaci árak valójában tehát a jelen diktatúráját jelentik a jövő felett. Az egyes közgazdászok által propagált „nulla növekedés” sem megoldás. „Tegyük fel, hogy egy csoport hajótörött van egy szigeten, és csak egy láda kenyerük van. Erre azt mondja egyikük: ha a napi kenyéradagunk azonos marad, örökké kitart a készlet…”
Mivel cáfolni nem tudták, maradt a kézenfekvő megoldás: agyonhallgatták. Élete vége felé Nicholas Georgescu-Roegen kilépett az Amerikai Közgazdászok Társaságából. 1994-ben halt meg, a világgazdaság meg tovább növekszik. Vagy mégsem? „Nagyobb hatást fog gyakorolni a huszonegyedik század világképére, mint sok Nobel-díjas” – mondta róla annak idején Egon Matzner bécsi professzor.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.