A tréfacsináló emlékére

„Lát fényfüggönyt?” – kérdezte egyszer bizalmasan közelhajolva, egészen halkan, ahogyan mindig beszélt, nem csak színlelt érdeklődéssel a tekintetében. „Nem, azt nem látok” – válaszoltam, s ő megnyugodott: akkor jó. Nincs baj.

Ő akkor már látta a táncoló sugarakat, amelyek lassan fátyollá értek össze a szeme előtt, és végül elzárták előle a külvilágot. De úgy tudott beszélni e számára vészjósoló jelenségről is, hogy verssé lettek a szavai, s aztán valóban megírta versben is. De Miklósból korántsem csak a melankólia maradt emlékül. Sőt. Ha valaki értett a mókához, hát az ő volt.

Ahogyan a világ ismerte, Nicholas Kolumban, csakugyan az élet napos oldalát kedvelte. „Bohemian-szivi” – ez volt az emailcíme első fele. Eleinte csak leveleket váltottunk, én a könyvei hazai kiadása körül dolgoztam, aztán egyszer csak betoppant a budapesti irodába egy szelíden mosolygó, bajszos ember, aki megfontolt, lassú mozdulatai, szinte suttogásig halkított, bársonyos hangja alapján nem tűnt sem bohémnek, sem a „szivi” becenévre alkalmasnak. Csak a szeme csillogása sejttetett valamit.

Nicholas Kolumban, vagyis Kolumbán Miklós 1956-ban vándorolt ki több állomás után az Egyesült Államokba, ahol letelepedve angolt tanított középiskolákban, és családot alapított. Verseket írt, publikált angolul, majd magyar költőket kezdett fordítani, egészen új szemléletet érvényesítve az amerikai közönség elé kerülő versekben. A tengerentúli közönség teljes spektrumot kapott József Attilától kezdve Radnótin, Weöres Sándoron, Faludyn át Orbán Ottóig, Nagy Gáspár, Oravecz Imre, Petri, Zalán költészetéig. Fordításainak köszönhetően a magyar irodalom nem egzotikus zárvány volt többé, hanem élő, lüktető költészet. Anyanyelve volt a magyar, de képes volt anyanyelveként beszélni az amerikaiakét is.

És általában: könnyen beszélte mások nyelvét. A mi – sajnos, rövid – barátságunkat a különféle testi nyűgökből eredő hétköznapi problémák közös nyelve alapozta meg. „Na és milyen orvosságot használ ellene?” – kérdezte bizalmas-halkan a panasz hallatán, mire kivillantottam táskámból a megfelelő dobozt. „És honnan szerezte ezt?” – kérdezte kíváncsian, mire furcsálkodva vágtam rá, hogy a fasori gyógyszertárból. Miklós elmosolyodott, már sejtettem, hogy nála van az ütőkártya, és csakugyan: előhúzta belső zsebéből pontosan ugyanazt a készítményt, csak más kiszerelésben. „Ez New Jersey-ből van, én ezt szedem. Csak ez fog segíteni” – mondta, és a kezembe nyomta ajándékképp.

Tréfáit sok barátja mesélte, aki Amerikában meglátogatta. A subway-en utazva, egyszer a magyar beszélgetést hallva egy helyi utas döbbenten kérdezte meg, miféle nyelven beszélnek. „Japanese!” – mordult rá Miklós tettetett arroganciával, olyan arccal, mint aki a következő pillanatban lenyeli. Itthon folyton Joe barátjáról ontotta a történeteket – sokáig azt hittem, Joe kitalált figura, holott hús-vér valóság. „Joe barátom ül az autójában, megállítja a rendőr, nincs bekapcsolva a biztonsági öv. Ez bizony komoly büntetési tétel arrafelé. Joe feltépi az ingét: nézze biztos úr, a szívműtétem hege, még nem gyógyult be teljesen, és az orvos szigorúan megtiltotta, hogy elszorítsam az övvel.”

Beszélgetéseinkből mégis legemlékezetesebbek az üdvözlései maradtak, ha csak kevésszer is volt alkalmam találkozni vele. Mindig ezt kérdezte először bizalmas-halkan: „Jól van? És szerelmes?” Ez volt Miklósnál az élet sarkköve, és egyben legnagyobb tanítása számomra: az egészség és a szerelem a fontos. Ez utóbbiból nála nem is volt hiány, bohémságának a folytonos szerelem és szoknyapecérkedés is része volt. Nekem azt kívánta, mielőbb találjak magamnak egy snájdig neurológust, mert akkor egycsapásra megoldódhat a fejfájás és a szerelem problémája is. S épp a fejfájások kapcsán került szóba az a bizonyos fényfüggöny is. „És lát fényfüggönyt?” „Nem, azt nem látok.” „Akkor jó. Akkor nincs baj. Én már elég régóta látok. Színpompás sugarak, csodálatos. Tüllfátyol szerű, néha lebeg is. A tárgyak kiélesednek. Egészen különleges élmény.”

Ez volt az utolsó beszélgetésünk, aztán visszautazott. A bohemian-szivi címről nem jött több levél, csak a családjától egy értesítés.

Idestova tíz éve lesz, hogy legördült élete fényfüggönye, s eltűnt mögötte végleg, ki tudja, miféle égi huncutságokkal mulatva azóta az időt. A személye, a költészete, a szeme csillogása, a tréfái mind pótolhatatlanok. Az üdvözlő kérdését megtanultam, s felteszem olykor némely ismerősnek, ha találkozunk. Aki nem mered rám döbbenten, arról tudom, hogy közös nyelvet beszélünk.