Álmosliget - Tündérhalál - Mányoki Endre tárcanovellája

Amikor Sziliék beköltöztek a nagy házba, és én szerelmes lettem Ágiba, nem volt mit tenni, beóvakodtam a nyitott kapun. Ági szinte sohasem volt otthon, hol zongora-, hol meg németórára ment, én meg messze elkerültem Enikő babaszobáját. Így hát jobbára Szilivel lógtunk a ház körül.
Ültünk a Tusa-réten, és próbáltunk kátránygombóccal tücsköt fogni. Fölsültem, ő meg nevetett. Aztán hasaltunk a töltés oldalában, és vártuk a hatvani gyorsot. De csak lomha tehervonatok jöttek; jobb híján a vagonokat számoltuk. „Menjünk haza, fölmászunk az eperfára!” – javasolta Szilveszter, amitől menten görcsbe rándult a gyomrom. Előkotortam egy húsz fillérest és fürgén fölmásztam a töltésen. A pénzt gondosan a sín közepére helyeztem, s a fülemet rátapasztottam a vaspályára. Nem tudtam, mire várok. Sohasem csináltam még ilyet. Nem hallottam semmit, csak valami halk, mégis éles nyüszítést: mintha szellemek rimánkodnának. Aztán tompa morajt, majd rettenetes csattogást: szinte lesöpört a töltésről.
A húszfilléresből a tehervonat hajszálvékony, legalább öt centi hosszú lepényt lapított. A tenyerembe raktam, és teli tüdőből ráfújtam; a fémhártya mint döglött pillangó szárnya himbált lefelé. Szili végre nevetett. „Bolond vagy – mondta – meg is halhattál volna.” Megmutattam neki, hogyan kell fújni. Neki is sikerült, úgyhogy fújtuk és fújtuk, amíg csak össze nem gyűrődött a lemezke. Akkor galacsint gyúrtam belőle, s már kúsztam is újra fölfelé. A golyó persze legurult a sínről. Végtére az ujjaim közé fogtam, és az öklömmel lapítgattam. Akkor végre a helyén maradt. Már éppen a fülemet illesztettem volna mellé, amikor iszonyú robaj támadt, és a fordulóból fújtatva, zihálva rám rontott a hatvani gyors. Arra sem volt időm, hogy megrémüljek. Arra meg pláne nem, hogy megcsodáljam a 424-est, ahogy sikongva beledől a kanyarba. Ugrottam, de nem hátra, hanem előre. Át a síneken. A zúzott köveken megbicsaklott a lábam, mégis átértem, s bezuhantam a bodzabokrok közé.
Nem tudom, hogyan jutottam vissza Szilveszterhez. „Azt hittem, legalább van egy barátom. Mert apám nincs. Megölték az ellenforradalmárok. És te is meg akarsz halni.”

Onnantól megváltozott minden. Szili a barátom lett, és sem Enikő, sem Ági nem érdekelt többé. Lerohangáltunk a Tusa-rétre, és soha többé nem tettünk húsz fillérest a sínre. Kifigyeltünk, mikor jönnek a 424-esek, feküdtünk a töltés oldalában, és csodáltuk a rémet, aki hatalmasabb és félelmetesebb volt, mint amit a mesékből ismertünk. De nekünk már nem kellettek mesék. Partizánok voltunk. Kisiklatjuk a vonatot. Dögöljenek meg az ellenforradalmárok, akik a Szili apját kivégezték.
Először sínkövekkel próbálkoztunk. De vagy porrá zúzták őket a kerekek, vagy csak lelőtték a sínről – úgy zúgtak el a fejünk fölött, mint a meteorit. Aztán a mozdonyt kezdtük dobálni, hátha fejbe lőjük a masinisztát, akkor majd kisiklik az egész szerelvény, és a fasiszták odavesznek. Teljes kudarc. Délutánonként ültünk az eperfa alatt, tanácstalanul. Pfeiffer ki-kijött, de nem szólt hozzánk egy szót sem. Csak slukkolt nagyokat, ugrált a tyúkmelle meg a csutkája – aztán visszament az odúba. Kisvártatva recsegő hangú társa akadt, de a szavait nem értettük.
„Mit művelnek maguk voltaképp?” Így mondta Pfeiffer: voltaképp. A meglepetéstől, hogy megszólított, majdnem elfutottunk. „Az öreg Tusa azt mondja, rombolják a vonatokat.” A gyáros, meg a bakter? „Azt mondja, bajuk lehet ebből.” Ugrott a csutkája. „Ezek nem tréfálnak.” „Vén beszari”, súgtam, de Szili csak bámult maga elé. „Tudom, hogy nem tréfálnak. Lelőtték apát.” Egy kicsit közelebb húzódott. „Még a holttestét sem találjuk. El se tudjuk temetni!”
„Bejöhetnek egy percre.” Áporodott szag volt az odúban. Az asszony vastagon vetett ágyban feküdt a lefüggönyözött szobában. Olyan volt, mint egy látomás: a bőre halottfehér, átütött rajta az erek fonadéka, az arca merev és pókhálósan ráncos. Csak a szembogara feketéllet, s a pillája csapongott, akár a káposztalepke. „Szervusztok, ifiurak – mondta –, hálás lennék, ha szednétek nekem néhány maréknyi epret.” Rohantunk ki a bűzből, föl a fára, és szüreteltük üptre a gyümölcsöt. Nem ez volt életünk álma, de jó volt látni a tündért. Odaültünk mellé, és fogtuk a kezét. Száraz volt, hűvös és moccanatlan. „Vigyázzatok, fiúk”, suttogta, és mi nem tudtuk, mire vigyázzunk. „Nem veszélyes, nem esünk le”, mondta Szili komolyan.

„Itt a Szabad Európa Rádió. Híreket  mondunk…” A hang hol elhalkult, elszállt, hol fölerősödött. Nem értettünk az egészből semmit. Pfeiffert láthatólag nem érdekelte a problémánk. Ült a konyhaasztal mellett és feszülten figyelt. Aztán kikapcsolta a masinát és a szekrénybe dugta.
Szili nagy levegőt vett, mint aki hirtelen mindent egy lapra tesz fel, és megkérdezte: „Miért kell a Regina néninek sötétben lennie? Miért nem nyithatunk neki ablakot?” Pfeiffert meglepte a kérdés. Megmerevedett, csak a kezei jártak. Először az asztal lapját markolta meg, aztán összekulcsolta a tenyerét. Végül lassan, egyenesen fölállt, és kiment a ház elé. Rágyújtott.
„Mert fél.” Pfeiffer minden porcikája remegett. „Maguk ezt nem érthetik még.” Nem is értettük. „Régóta?”, kérdeztem, és a válasz szokatlanul gyors volt. „Negyvenöt tavaszán. Akkor történt. Bántották. Aztán elvettek mindent. Ide menekültünk. Bezárkóztunk. Hozzászoktam.” „De hát már húsz éve…”, mondta Szili, fölöslegesen.
Pfeiffer fölállt, bevonult a viskóba. Napokig nem nyitott ajtót. Bagózni sem jött ki. Kopogtatni nem mertünk, de féltünk, hogy valami baj történt. Végül fölmásztunk a fára és szedtünk egy kis vödörrel epret. „Regina néninek hoztuk”, mondtam.
Úgy tetszett, mintha aludna. Sötét volt, de a szag már nem zavart minket. „Föl tetszik tudni ülni?” – kérdezte Szili, és már emelte is a beteg hátát. Én a párnákat magasítottam. Engedte. Ölébe tettük a kicsi vödröt. Nem kellett sokáig etetni. „Regina néni! Azok elmentek. Réges-régen. És különben is, mi itt vagyunk. Bombát dobunk rájuk, ha csak a kertig merészkednek!” Elvált a keze a vödör falától. Mindkettőnket egyszerre becézett. „Azért csak vigyázzatok, ifiurak.”
Pfeiffer továbbra is nyaggatta a rádióját. „Mit tetszik hallgatni?” – kérdeztem, mikor már kérdezhettem. „Az igazságot – mondta –, nekem már csak az maradt.” „Miről?” Rám nézett, mintha először látna. Aztán Szilvesztert kereste, s neki mondta: „Ötvenhatról”. Szili kifutott öklendezni. Rohantam utána. „Ők ölték meg az apámat!” Összegömbölyödött a földön és zokogott. „És a Pfeiffer ezeket hallgatja…”
Akárhogy is, Regináról nem tudtunk lemondani. Mikorra az eper lepotyogott a fáról, szereztünk almát, szőlőt, és abban a kis vödörben odatettük a dunyhájára. Szili a Pfeiffer mellett köszönés nélkül ment el, gőgösen, mintha a hóhérját alázná. De Regina néni más volt. A tündérek, tudtuk, legkivált, ha bántották őket, különösen sérülékenyek. „Mindamellett ígérjétek meg, hogy nagyon vigyáztok. Ezek veszélyesek” – hajtogatta, oly sokszor, hogy már nem is tudtuk komolyan venni. „Veszélyesek, mindamellett és legkivált”, viháncoltunk, mígnem Szilinek eszébe jutott, hogy ki kéne menni újra a Tusa-rétre és megleckéztetni a fasisztákat.
Regina néni, vödröcske, szőlő; mintha haza mennénk, jártunk a viskóba. Pfeiffer a rádiót birizgálta. Szilit megint hajtotta a vére. „Kinyitom az ablakot, Regina néni. Olyan szép az idő.” Beáradt a fény a falatnyi szobába. Regina nem tiltakozott, de elvakította a ragyogás. Szili szerzett egy csipketerítőt, és finoman a fejére borította. Aztán ez így ment, sokáig. Pfeiffer kint a rádióval, mi meg a tündérrel a kutricában. Hetekbe telt, amire fölállt. Fogtuk a hónalját, újra tanítottuk járni. Sokszor már a párkányra is kikönyökölt. „Szép ez a fa”, mondta, „itt laktok?”
Pfeiffer egyszer csak megszólalt. „Szilárd úr, jöjjön, kérem, ha nem bánja.” Szili nehezen mozdult. De kiment. A rádióból nevek sorjáztak. „A forradalom mártírjainak névsorát olvassuk. Most azokét, akik 1958 márciusában kötél általi halállal…” És nevek, és nevek, tompán, monoton hangon. Halkulva, erősödve. Én is oda merészkedtem. Regina egyedül jött ki a szobából, szivárgott a könnye.
„Vajkó Szilárd, mérnök…” Szili fölállt. Elindult kifelé, de visszafordult. „Az apám.” Csönd volt a konyhában, holott a sercegő névsor folytatódott. Pfeiffer kikapcsolta a rádiót. Szili leült a padlóra, és a fejét az öreg kezére ejtette. Csönd volt. „Honnan tudta?” „Nekem csak ez maradt, emlékszik? Neki semmi."

Nyár vége volt, közel az iskola. Regina néni már egyedül is ki-kikelt az ágyból, fehér hálóingben néha az ajtóba is kiállt. Gyümölcsöt a vödröcskében hébe-hóba még vittünk neki, de ránk már nem volt szükség. Fociztunk, magasat meg távolt ugrottunk, lejártunk a patakra fürödni, csúzlival varjakra lövöldöztünk.
Akkor délután azonban szokatlan csönd áradt a kis kerti házból. Szabad bejárásunk volt már, de ez a némaság megriasztott. „Csukva van a spaletta”, mondta Szili, és valaki hideg kést vágott a hátunkba.
Az ágyon Regina néni feküdt, és csak az arca látszott ki a temérdek vadvirágból, ami az ágyat és a kis szobát elborította. A tündér meghalt. Pfeiffer az ágy lábánál térdelt, kezeit ökölbe kulcsolva imádkozott. A bezárt ablaknál Tusa bácsi állt; nem vettük észre a szekeret az udvaron. Azzal hozta ide a rétet. A sajátját. Ahol a 424-es csaknem halálra gázolt, ahol húszfillérest lapítottunk, és kővel dobáltuk a vonatokat.
Tusa bácsi bólintott. Odamehettünk Reginához. A kezét nem foghattuk meg; a mező eltakarta. Az arcát pedig sohasem érintettük. Csak most az egyszer.

*

"Regina kint állt az ajtóban, Pfeiffer a falnak támaszkodva cigarettázott.”

Nem mentünk ki a sírokhoz. Akkorra már nem is volt meg a ligeti temető, a Sándorok és Lídiák halmai, s Regina ormótlan fakeresztje sem. Csak a szovjet obeliszk állt még változatlan. De megígértem anyámnak, hogy körbesétálunk Álmosligeten. Búcsúzni jött.

„Vajkóék kapujánál megjelent két rendőr. Valaki beverte a vonat ablakát, sebesült is volt, ha jól emlékszem. Gyerekekről beszéltek, akik kővel dobálóztak a Tusa-réten, és ti is csavarogtatok arrafelé.”

Álltunk a régi ház előtt, szemközt Pfeifferék régen elárvult sufnijával.

„Elkezdtek kiabálni. Hogy nyissák ki, meg bűncselekmény… Regina a fejéhez kapott, fölsikoltott, aztán eltűnt a házban. Meghalt, talán azonnal. Pfeiffer elrohant, de pár perc múlva otthon volt megint. Egy óra nem sok, Tusa beállt a szekérrel, és az ölében hordta a házba a mezőt.”

Már indultunk vissza a kórház felé, már elhagytuk, messze, a vegyigyárat, de anyám, mintha sosem akarná, sohasem tudná abbahagyni, mesélt. Szaporán, aprókat harapva ki a levegőből, mintha valamit sürgősen pótolnia kéne.

„Tusa mérnök volt a Pfeiffer gyárában. Amikor államosították, maradhatott, de csak mint segédmunkás. Ötvenhatban megválasztották valami parancsnoknak. Vigyázott, nehogy baj legyen, végtére is a vegyigyár veszélyes. De ötvenhétben elvitték, évekig híre sem volt. Végül megkapta a bakterházat, meg azt a kicsi rétet.”

„A szekéren vitték ki Reginát a temetőbe. Tusa még a vendégoldalt is fölszerelte, hogy több virág férjen a kocsira. Pap nem volt. Ketten eresztették le a deszkaládát. A sírgödör megtelt a mezővel. Letaposták, aztán egy akácból kötözött keresztet szúrtak a tetejébe. Név nélkül. Amikor végeztek, Pfeiffer felült a bakra. Óvja meg az Isten – mondta Tusa, és a kezébe adta az ostort. És Pfeiffer áthajtott a szovjet temetőbe. Háromszor fordult, míg kőtengerré nem váltak benne a síremlékek.”