Nemzeti italaink – Hudy Árpád tárcája
Az első ilyen gyászos eseményre egy réges-régi, forró augusztusban került sor. Éppen német földön táboroztunk, a Lech mezején. Akkoriban ez egy ugrásnyira volt tőlünk, hiszen leszaladtunk mi akár a Pireneusokig vagy Konstantinápolyig is, ha úgy adódott. (Gyakran adódott úgy.) Ám békés nyári táborozásunkat az augsburgi vár körül ezúttal alaposan megzavarták az összeférhetetlen helybéliek, holmi Ottók és Konrádok. E komisz esemény emlékét őrzi az ivókürtben felszolgált ágostai kumisz.
A Nyugatra irányuló lovas turizmusnak véget vetettünk hát, és már kezdtünk beleszokni a középkor egyhangú és sötét hétköznapjaiba, amikor egyszer csak a mi birodalmunkban jelentek meg kéretlen keleti jövevények. Unatkozhattak távoli, tágas sztyeppéiken, és agyon akarták ütni az időt, meg azokat is, akik az útjukba álltak. Ezen mi megütköztünk – de az ütközet balul ütött ki. Azóta a legtüzesebb ital a butykosban a muhi pálinka.
A hívatlan vendégek végül elkotródtak, de jöttek helyettük mások. Ha mégsem, akkor mentünk mi hozzájuk, hogy ki ne jöjjünk a gyakorlatból. Az idegenforgalom divatos formája volt ez jó ideig. A budai kancellária remek országimázs-píárjának köszönhetően egyre népszerűbbé váltak tájaink különösen déli, feltörekvő szomszédunk polgárainak körében, akik tömegesen kívánták nálunk tölteni nemcsak a nyarat, hanem az őszt, a telet és a tavaszt is. Első all-inclusive társasutazásuk olyan jól sikerült, hogy százötven évre hosszabbítottak. Ezt idézi harcosan és karcosan a mohácsi bor.
Vendégeink a déli és keleti lakosztályba kovártélyozták be magukat, s önzetlenül szolgálták fel nekünk nemzeti különlegességüket, a fekete levest. De az északi és a nyugati részek sem maradtak árván, oda Európa fejlettebb feléből érkezők fészkelték be magukat. A két megszálló vendégsereg versengve igyekezett bennünket megszabadítani a másiktól. Ez végül a nyugatiaknak sikerült. Ám azt a kevés túlélőt, aki mindezt méltányolni lett volna hivatott, hirtelen alattomos szembetegség támadta meg: ellenségnek nézték a felszabadítót. (A korabeli orvosi szakirodalom – nyilván a német „kurzsichtig” alapján – kurucságnak nevezte el e szittya kórt.) A veszélyes járványnak a bécsi medicina által preparált majtényi ürmös vetett véget.
Újra kezdődhetett, vagyis folytatódhatott pallérozatlan eleink csiszolása. Nem volt ez könnyű dolog, mert javíthatatlan őseink – ebben egyetértenek középkori olasz térítők, császári kamarások, szláv nyelvtudósok és marxista teoretikusok – mindig jobban érezték magukat a barbár nomád, a primitív, vad pogány szerepkörében. Igen csekély volt bennük a felemelőik, önzetlen jótevőik iránti hálaérzet. Haraptak is megint egy nagyot az őket tápláló, fejlett kézbe, csak egy másik keleti horda segítségével sikerült megzabolázni őket. De az erkölcsi rend helyreállítása érdekében a megtépázott tanítómesterek is kötélnek álltak. És Aradon koccintottak kedvenc italukkal a jól végzett munka örömére. Azóta fogalom számunkra a világos sör.
Ezután már csak két-három emberöltőt kellett várniuk a rabságunkban sínylődőknek, hogy végre példát mutathassanak nekünk, hogyan kell bánni a kisebbségekkel. Új tanító uraink egy Párizs melletti kies kastélyban kapták meg kinevezésüket Európa francia iskolamesterétől. Számunkra innen fakad a trianoni keserűvíz, amelyet azóta is folyamatosan, nagy adagokban nyelünk.
A második világpiknik után, amelyben ismét kettő helyett is megkaptuk a magunkét, felújították nekünk a receptjét, ezúttal azonban moszkvai pincérek szolgálták fel, sok vodkával. De kiújult régi nemzeti szembajunk, megint megszállónak néztük a soros felszabadítót, hiába viselt szép, piros csillagot a sapkáján. Le is vertük hamarosan, a csillagot is, a sapkáját is, olyannyira, hogy még az Óperenciás tengeren túli hidegháborús héják is begyulladtak, és békegalambot röpítettek a Vörös térre. Megüzenték, hogy a derék kirurgusok végezzék csak el nyugodtan a szükséges szemműtétet. Lett is dínomdánom a pesti utcákon, még a gyerekek kezében is Molotov-koktél kotyogott.
Aztán beköszöntött a gulyáskommunizmus, a kondáskapitalizmus ellentéte. A szaporodó mosógépek és porszívók okán frizsiderszocializmusnak is neveztük. Aki benne élt, jólesően utálta, aki kívüle rekedt, például fenn, a Hargitán, sóváran irigyelte. Az összezsugorodott, kizsigerelt, egyensajtolt államocskában, János király országában kádárka-fröccs járta a szovjet zónapörkölthöz. Kis ország, kisfröccs.
És akkor hosszas előkészítés után hirtelen nemzetközi vastaps közepette felgördült a molyette vasfüggöny. Egymásra szabadult Kelet és Nyugat, lőttek a langyos meg hideg háborúnak, kitört a demokrácia és megkezdte áldásos tevékenységét az emberiség nagy jótevője, a piacgazdaság. A népet törölték a köztársaság, a gazdaság meg a hadsereg elől – csak a szabadság előtt maradt meg, a fejlécen – majd törölték a hadsereget, a gazdaságot meg a köztársaságot is. Viszont elkezdtük, hasonló eréllyel és eredményességgel, rendezni végre közös dolgainkat. Például tiszta pezsgőt öntöttünk a pohárba keleti szomszédainkkal. A trianoni keserűvíz posztmodern, szintetikus változata a Kempinsky-pezsgő, derűs koccintásra a Nemzethalál Napján vagy egyéb örömünnepeken.
Mostanában pedig, a brüsszeli tömegkocsma alagsorában, a hátsó padon meghúzódva, ellenséges tekintetektől és idegen nyelvű szitkoktól övezve jól jön egy kis uniós unikum. Ha ki nem dob, még mielőtt elénk löki, a sanda tekintetű pincér, a fehérek közt egy európai.
