A bolond diófakertész – Néphangulat Presszó 7.
Bolond Csárli nagy karriert futott be a faluban. Úgy lett egy csapásra milliomos, mint ahogy Tom Hanks abban a filmben, magyarázta Béci. Mint Forrest Gump, helyesbített Kovács doktor, aki tudta, hogy Bécinek ezt hiába mondja, de mégiscsak magáénak érezte a presszó tudósának szerepét. Béci annak idején benne volt abban a csapatban, amely Isaurának, a rabszolganőnek gyűjtött adományokat, utána meg a Dallas-beli Bobby feltámadásáért is számtalan levelet tett föl a postán. Azóta is élete egyik nagy sikerének tartja, hogy a jólelkű Ewing feltámadt, bár azóta a sokszorosára nőtt csatornakínálat miatt nem tudja követni a rengeteg sorozatbeli drámát. Kicsi hozzá a lelke, mindig ezt panaszolja. Meg is szakadna, mint egykor Tom Hanksért, aki egyszer a repülőtéren ragadt, máskor pedig gyerekkorában cikizték, hogy „Fuss, Forrest, fuss”! Kovács doktor elmosolyodott, és csak annyit súgott Bécinek: ez a Csárli a mi Forrest Gumpunk!
A bolond srác évtizedekkel ezelőtt még dinnyecsőszként tartotta fenn a szüleitől örökölt házat, a földeken inkább a kutyákkal beszélgetett, mint az emberrel. Egész hónapokat töltött kint a palántázástól egészen a szántásig, miközben a hagyaték részeként ő is néhány hektár területhez jutott. Csárli nem értett a földműveléshez, kétszer próbálkozott napraforgóval, mert látta, a presszóban rendesen fogy a tökmag meg a szotyi. Szeretett volna betörni a nassiparba. De a vetőgép sofőrje szerint mindkétszer kiették a vadak a magokat a földből. Alapos állatok lehettek, jegyezte meg akkor Kovács doktor Csárli segítségére sietve, hiszen szépen sorban haladtak, és még mutatóban sem hagytak meg egy-egy szálat. Csárli szerencsére a szeretetre méltó bolondok közé tartozott, aki akkor sem tudott haragudni, ha valaki megfúrta nassipari tervét. Így aztán elhatározta, hogy olyan növénnyel ülteti be a földjét, amely nem függ a presszó szotyifogyasztásától, sem pedig a vadak kifinomult ízlésétől. Így esett a választása a dióra.
Dió, hát te megbolondultál, Csárli, üvöltött fel néhány évtizeddel ezelőtt Kovács doktor a Néphangulat Presszóban, de a fiú sértődés nélkül bazsalygott tovább az olcsó lőre felett. Azok a jó kis zserbók, bejglik, metéltek, darázsfészkek, torták, aranygaluskák és grillázsok, felelt Csárli az ellenvetésekre, azok a jó kis diós csokoládék, majd azok szomjazzák a termést. Betörünk a nassiparba, doktor úr, betörünk, mosolygott sejtelmesen szakadt munkásruhájában.
Csárli évtizedeken át nyári munkából tartotta fenn magát. Márciusban vetették el a magokat, áprilisban a fólia alatt már serkentek a palánták, májusban ültetés, utána indulás ki a földekre, majd a szedés ideje alatt a csősz is segített dinnyét pakolni. Októbertől februárig kellett kihúznia a nyáron összeszedett keresetéből, de téli tüzelőnek összegyűjtötte a kukoricacsutkát a határból, és a dinnyéhez használt fólia is jól égett a felújított kemencében. Télire meg bevezette az internetet, és azon böngészett a kemence melegénél. Évről évre összegyűjtötte a csokiüzemek, nagyobb cukrászdák és pékségek címét és a leghíresebb asztalosokét. Erről, persze, nem beszélt senkinek, érezte, hogy Kovács doktor is kinevetné, Béci előtt is sokszor kérdezte gúnyosan: Na, mi újság a dióval?
A fák néhány év alatt elkezdtek teremni, a nyári csőszködések után Csárli útja saját földjére vezetett, ahol zsákokba szedte a diót. Majd ősszel kiszárította, decembertől februárig törögette az előszobában, miközben a rádió a gazdasági válságtól volt hangos. Csárlinál viszont éppen akkor indult be a konjunktúra. Hiszen az ember akkor nassol igazán, amikor ideges, állapította meg néhány évvel később Kovács doktor, akkor jön elő neki az orális fixációja, amit a törlesztőrészletek csak tovább növelnek. A magyart megnyugtatja a nassolás, mert mindig is a csámcsogás érdekelte, az, hogy legyen mit a pofájába tömni, és akkor az elveket elnyomják az ízek, vázolta fel a presszó esze gondolatmenetét. Így eshetett meg, hogy a mi Forrest Gumpunk egy évtized alatt betört a kényszerzabálhatnékban szenvedő magyar élelmiszeriparba.
A városba küldött dióbelet mind egy szemig megvették tőle. Sőt egyre többet követeltek. Csárli elhívta néha Bécit is, és egész nap törtek és törtek. Így ment ez éveken keresztül, de az egykori dinnyecsőszön, az újdonsült dióbélcsászáron nem látszott meg a jómód. Pénzét gondosan félretette. Azt is észrevették a falubeliek, hogy újabban nyugati autók fordulnak meg a fiúnál, és mázsaszámra viszik tőle a fát. Később Csárli feltűnt a képernyőn is, és a Néphangulat Presszóban Béci és a doktor együtt hallgatták, miket mond az ő Forrest Gumpjuk a tévében. Talán még bankvezér is lehet belőle, jegyezte meg valaki a presszó látogatói közül. Vagy gazdasági miniszter, kontrázott rá egy másik.
Csárli azonban sohasem kérkedett a sikerrel. Miért ilyen szerény, kérdezték tőle többen. Neki a nagy dolgokhoz elég kicsi a lelke, kisebb is talán, mint egy dióbél, válaszolta. Mindössze annyi kérése volt a presszóbeliekhez, hogy amikor azt a filmbéli mondatot kiabálják utána, nem lehetne-e inkább azt mondani: „Fuss, Karcsi, fuss”. Mert elvégre ő mégsem Forrest Gump.
