A zongorahangoló

A verseket a szerző saját grafikája illusztrálja.

Memoár

Nem volt semmi, ahogy lezuhantál
és utána hozzám bicegtél.
Szemét egy eset, ahogy elvették a jussod
ahogy megvakított a tanács,
és már térded sincs – gondolataidról
meg végképp nem írhatsz böjtidőben.

Pedig ma még egy haikut is megérsz,
vergődésed csontsovány elégia,
tetőtől talpig sorban állsz,
szálfaegyenesen, mint a lénia.
Tanár vagy egyben és tankönyv,
én pedig iskolakerülő.

Sorsisten a hibás? Ne kenjük másra,
bár a hamis tanúzást rímtelen strófaként
közlik a folyóiratok. Zárójelentés:  
Hamis volt maga az évjárat,
hamis és tekervényes az útvonalad,
ezáltal lettél elkerülhetetlen.

Triptichon

Gondoltam, hármat írok ma,
irokma nyelven, mely csak enyém,
senki sem fogja érteni, ahogy
a volt-játékvonat, a jelen-mém
is időhöz kötött enigma.

Éjjel majd kilóg a lábam az ágyból,
mint ami éppen szökni készül,
odakint felszisszen a sün,
mind egy lesz, ami kiegészül,
otthonos ízeket szürcsölök a szádból.

Ez sem lesz ártóbb mint a marhabaj,
itt foltozgatom rongy időm,
futok mégis síneken, acélon,
míg égi Istenem van és földi nőm
míg lapátot köhög a talaj.

A zongorahangoló

Asszonyok lepréselt gyűjteményén
könnyen továbbadtam, volt rá kereslet.
Késő este már csak a cipősdobozok
kattognak néha, tereferélnek,
zizegve vág közbe a celofán.
Az ég többnyire haragos, szürke,
nem hisz a nyári mária-kékben,
elmossa a nagyáruházakat.

Eltart az éjszaka, igénytelenségem
barnás-fekete, mint a presszókávé,
ne kérdezz többet erről,
ne ruházd rám a világ bűneit,
nem én fortyogok, hanem a csatorna,
koszos a víz, fellegek üdítője,
lassan halunk, nem, mint a királyok,
a magasban zongorát hangol a mester.