Czakó Gábor: A csönd rózsája

A bölcsek szerint a szónak és a csöndnek egyensúlyban kell lennie. Anyanyelvünk nem győz leckéztetni bennünket: sok beszédnek sok az alja. Hallgatni arany, beszélni ezüst – viszont néma gyereknek anyja sem érti szavát. Aki a szájában képzi a gondolatot, az minden disznóságra képes. A szónak önmagában létjoga nincs, csak akkor hallható, ha fedi a gondolatot és a tettet. Amikor Isten elgondolta a világot, s gondolatát megnevezte, akkor a világ lett. Hány szóból állhatott a teremtő Ige? Meglehet, egyből. Hanem vajon mi a csönd? Űr? Némaság? Álom? Halál? Ünnep? A leghallgatagabb lények a növények.
A Kiscelli múzeum melletti réten két fa áll. Egy tölgy és egy bodza. Ölelik és fojtogatják egymást, virulnak és haldokolnak: csöppet se némák.
Thomas Merton, a legnagyobb csöndtudósok egyike írja: “Ha hallgatag nyelvvel vonulsz el a magányba, akkor a néma lények megosztják veled a maguk nyugalmát. De ha hallgatag szívvel vonulsz el, akkor a teremtés csöndje hangosabban fog megszólalni, mint az emberek vagy az angyalok nyelve.”
Pilinszky elköszön. Sztavroginja is a növényekhez utasít bennünket:

Vagyis a csönd nem üresség; nyugalom lakik benne, dús és eleven rózsa. A csöndben szemlélődő félretolja a világ tárgyait, a káprázatokat, amelyek elterelnék figyelmét a lényegről: a kertet, magát a rózsatövet is, hogy csak a virág álljon előtte s ő megértse a virágot, benne a világot s magát. Tehát a csönd a lényegről beszél.
A természetben amúgy nincs üresség. A világegyetemben az ősrobbanás óta zeng vagy dereng a 3 Kelvin fokos sugárzás. Nincsen soha, sehol sötét, persze ahonnan a fény visszaszorul, ott összesűrűsödik az árnyék. Akárcsak azokban az iskolákban, amelyekben a jót nem tanítják. A régiek szerint a világegyetem szférákra oszlik, s ezek mozgása zenei hangot ad. Kepler le is kottázta a szférák zenéjét – elég fura hangzat…
Milyen mély és meghitt tud lenni két szerelmes hallgatása! Ülnek a padon egymás mellett, s nem szólnak. Tudják, hogy mi lakik a csöndjükben. Mi kívülről nem látjuk, hogy azért hallgatnak-e, mert nincs mondanivalójuk, s belül feszengenek, mert semmi sem jut eszükbe. Tapasztaltuk sokszor ezt a kínos, üres csöndet. Ám a szerelemesek szavak nélkül is pontosan tudják, hogy a másik mire gondol. Ismerjük ezt a helyzetet is: ez a boldogság. A béke telített csöndje. A rózsára gondolnak, az egyetlen egy szál rózsára.
Attól, hogy ők tudják, miféle a csöndjük, vagyis hogy szubjektív, ez nem azt jelenti, hogy önkényes, hamis képzelgés, hanem éppen ellenkezőleg: számukra nincs valóságosabb, hiszen személyes és közös ez a csönd, mindketten valahány porcikájukkal érzik, akár a tengert, ha együtt úsznának benne. Mit számít, hogy a kívülálló számára érzékelhetetlen?
A csönd tehát benső birodalom. Saját, akár a szívünk dobbanása. Velünk van átitatva. Nem lehet belevinni semmit, amit a bazárban hipp-hopp összevásárolunk s magunkra aggatunk. Ott az vár bennünket, ami a lényünkké érett. Önmagunkba nézni nem is lehet másként, mint csöndben.
A testünkben nézelődni a modern fotótechnika jóvoltából egyre bámulatosabb. Sorra készülnek olyan filmek, melyekben pici kamera úszik a vérünkben s mutatja a szívünket, az ereinket, testünk különös belső tájait. A lelkünkben utazni olykor bizony félelmetes. Az nem mozi, ott nem turisták vagyunk. Amikor egyre beljebb hatolunk, akkor a viselt dolgainkra ajánlkozó könnyű magyarázatokat félrehajtjuk, mint a lombokat sűrű bozótban lépkedve. Ó, igen, mi csak jót akartunk Z-nek, ugyanakkor bizony elismerésre számítottunk, sőt, egyúttal némi haszonra is. Miért is ne? Hogy közben Z-t kellemetlen helyzetbe hoztuk? A siker és a haszon őt illette volna? Ha jól megnézzük, nem is önzetlenek voltunk, hanem tolvajok? Így tett volna más is? Mit számít… Szentséges Szűz Anyám! Ez szárad a lelkemen? Vagy rohad? Összerezzenünk, ha túl mélyen tekintünk magunkba. Ki figyel bennünket odabent? A lelkiismeretünk? Isten?
Az igazi zene a csönd megtöltése. Valójában a telített, a túlcsorduló csönd, mely fölhozza a lelkünk mélyén oszladozó bűneinket. Szembesít velük, majd elhamvasztja őket a szépség gyöngéd s ellenállhatatlan tüzében. Így teremti meg a benső beszédhez nélkülözhetetlen nyugalmat.
Thomas Merton szerint a csönd szava Isten szava. Állítólag mostanában nem hallani. Posztmodern stiliszták szerint “elrejtőzött”. Piszok jól hangzik! Ugye, milyen izgalmas dallamot ad a két lágy hang, az ’l’ és a ’j’, s milyen fantasztikus ellenpont a roppanó ’r’ és a szózáró kettőzött ’tt’?! “Elrejtőzött!” Igényesebb utazók szerint Isten nem rejtőzött el: aki eddig komolyan kereste, mind megtalálta Őt. A rejtőzés inkább közöttünk, emberek közt dívik. Amúgy struccosan. Szokás lett eldugítani a fülünket. Zajjal?
A csönd roppant veszélyes Gazdaságkorra nézve. Mi lenne a versennyel, a fejlődéssel, a világpiaccal, a politikával, a karácsonyi nagy bevásárlással, ha a népek egyszerre meditálni kezdenének? Ezért a Föld minden zugába küldenek zajt: bömbölnek a rádiók boltban, autóban. Aki kevesli az utcai lármát, fillérekért dughat a fülébe agydöngetőt. S elnémul a pacsirta, az emberi szó, és elhalkul a lélek. Az árnyéktól apad a fény?
A diszkózene majdnem a normál szívritmus. Kissé gyorsabb. Az izgatottság lüktetése. Pontosan ki van számítva, akár az akciófilmek hatásmechanizmusa. A dobgép diktál, s a szívünk igyekszik lépést tartani vele. A szívünk egy géppel. Tudnánk közben a rózsára gondolni?
Az izgalom zaj, a lélek belső zsivaja: hátha a zenebona elriasztja a félelmet. Kitől félünk? Ülünk a szobánkban egyedül. Unatkozunk. Kinyitjuk a tévét: vér önti el a lakást, gengszterek nyomulnak be, nyúznak, korbácsolnak, mészárolnak. Tudjuk, valahol a filmgyárakban emberek ezrei törik a fejüket, hogy meglegyen a mindennapi iszonyatunk. Ők a rémek? De hiszen mi engedtük be őket! Talán a félelem azért támad kívülről, mert bent segédcsapatai vannak. Talán valójában bentről fakad föl, a lelkünk sebeiből. A bűneinktől félünk? A halál lakik ott? Ennek a mostani, üdv nélküli világnak a legszörnyűbb fenevadja?
Thomas Merton az ellenkezőjét állítja: “a szívünk gyökerei olyan csöndbe nyúlnak le, amely nem halál, hanem élet.”
Ki lehetne próbálni, csak hát az a megszokott nyolcvan decibel – és a halálszag. Talán még az sem, csak az unalom. Az unalom a rossz társaság szaga. Nincs kivel szót értenünk. Nem kérdezzük a lelkiismeretünket, s az nem válaszol.
Pilinszky Sztavroginja visszatér:

Ne féljünk, hiszen a rózsa megvan. Látjuk, mert egyre többen gondolunk rá. A rózsára, az egyetlen rózsára, hölgyeim és uraim!