Netszünet

Az ötdolláros tippet egy íróembertől hallottam. Havi öt dollár, és négy órányi időtartamra nincs internet. Vagy tetszőlegesen beállítható a napi limit. Erre rögtön azt feleltem, amit mindenki más mondana: én ingyen kihúzom a dugót a falból. De hát, persze, hogy nem húzom. Ez az, amit tudnak, akik kitalálták az ötdolláros „adásszünetet”. Hogy az ember legnehezebben önmagát győzi le, a már alkalmazkodott, elcsábított, modernizálódott önmagát. De hogy végső soron mégiscsak felülkerekedik a homo sapiens bölcsessége, az ötdolláros üzlet a legjobb példa rá. Lehet, hogy maga is író volt, aki kitalálta, és átélte, hogy a számítógép előtt görnyedve, a napi penzum kötelezettsége alatt nyögve milyen erőkkel kell megküzdeni, hogy az ember ne kattintson folyvást egy felugró banneren megjelenő, kihagyhatatlan akcióra, egy bepottyanó üzenet csilingelő jelzésére, egy születésnapi figyelmeztetésre a Skype-on, vagy az új hírre egy természeti katasztrófáról.

És nem is csak ez... Egyáltalán ki tud ma írni internet nélkül? Én mániákusan ellenőrzöm a helyesírási bizonytalanságokat; ha idegen nyelvű szöveggel van dolgom, a kifejezések keresése megkerülhetetlen, és ha már rátaláltam egy érdekes idiómára, persze, hogy megnézem azt, ami egészen hasonló, de mégsem ugyanaz. Mint ahogy ellenőrzöm azt is, hogy teszem azt, Thomas Morusként, vagy Morus Tamásként helyes-e használni a nevet, vagy (aktuálisabb példát említve): nem állhattam meg, hogy ne nézzek utána, hogyan ejtik a napokban Budapesten járt francia író, Houellebecq nevét, és hol a csodában fekszik magyarul frissen megjelent regényének címadó helyszíne, Lanzarote szigete. Amikor a térképet megtaláltam, természetesen muszáj volt megnéznem néhány képet a szigetről, tényleg illenek-e rá a regénybeli leírások, és csakugyan: ez a francia vagy járt ott, vagy ő is használ képkeresőt.

Mióta Lanzarote-ra rákerestem, üldöznek hirdetéseikkel az utazási irodák. Mi több, dokumentumaim, minden könyves és irodalmi vonatkozás a leveleimben annak a súlyos bizonyítéka, hogy egzotikus tájakra vágyom. Incselkedve ugrálnak, vibrálnak, cikáznak a szemem előtt a jobbnál jobb úticélok, mintha csak azt üzennék a hirdetők: ne is áltassam magam azzal, hogy komolyan dolgoznék, jobban tudják ők, mi a dörgés. Aki ilyen tájakat nézeget a képkeresőben, ne próbálja elhitetni magáról, hogy elmerült a munkában. Az utazási irodák mellé a gabionfal-rendszerek lettek állandó kísérőim. Elég volt egyszer rákeresni az addig ismeretlen szóra, amely egy szövegben bukkant fel és elbűvölt a csengése – gabionfal! – , azóta szakértő lettem a témában. A kíváncsiság ugyanis tovább űzött az egyszeri szómagyarázatnál, és a felugró képek láttán meglódult a fantáziám, hány helyen láttam én ilyet, úgy, hogy még a nevét sem tudtam – milyen más most visszagondolni arra a mátrai parkolóra, hogy tudom, egy gabionfal mellett álltunk meg pihenni.

Lehet, hogy mégiscsak elő kellene fizetnem a kényszerű adásszünetre. Kontrollálják helyettem mások a kontrollálhatatlant, jöjjön minden tiszta forrásból. Ott vannak a lexikonok, a kötetek, az emlékezet, az iskolai tanulmányok. A kódexmásolók, az íródeákok, de még Karinthy és Örkény is remekül elvolt egy szál papírral meg egy tollal. „Szeretek kávéházban írni” – hallottam egyszer egy beszélgetésen egy nosztalgikus hajlamú írótól. „És van ott wifi?” – kérdezte meglepetten mellette ülő kollégája, aki már megszokta, hogy éteri kapcsolat nélkül az ihlet sem működik.

Két napja nem működött a szolgáltatás otthon, tartott vagy fél órát. Ültem csak az íróasztalnál kornyadtan, mint egy félkarú óriás. Vagy inkább, mint egy karnélküli törpe. Kiszolgáltatva a sors gonosz játékának, halálos szorongásban: mi lesz, ha net nélkül maradok. Akár egy álló napig.  Vagy kettőig. Ez már maga volt a rémület. Jó leszek – fogadkoztam -, csak semmi figyelempocsékolás. Minha az internettel is csínján kéne bánni, mint a vízzel. Aztán valahol meghallgattatott a fohász: minden helyre állt, és az élet folyt tovább a régi mederben. De adásszünetre nem fizetek elő. Legalább hadd higgyem azt, hogy kezemben az irányítás.