A halál pitvarában – Tóth Erzsébet kisesszéje

 

 

 

 

 

 

Kosztolányi Dezső műfordításkötetét, a Kínai és japán verseket a Révai Kiadó jelentette meg 1931-ben.  A belső címoldalon apró betűvel, aláhúzva a következő olvasható: „Hatodik ezer” Mit jelenthet ez? A példányszámot jelölik ilyen titokzatosan? A kézben tartott könyv az ötezer-valahányadik lehet, s így a hatodik ezerből való?  Nem sokáig tűnődtem ezen,  Kosztolányi előszavára ugrottam: „ A kínai nép állandóan a halál pitvarában kuksol.” Már tudom, hogy a délután egy részét ezzel a könyvvel fogom tölteni, pedig csak véletlenül került a kezembe. Először is, mit szólnának maguk a kínaiak ehhez a megfogalmazáshoz, merész kijelentéshez? Mármint a mai kínaiak, akiknek gazdasága számokban kifejezve megközelíti a világelső USA-t? A halál pitvarában ilyen jól lehet teljesíteni? Hogy is van ez?

 

Kosztolányi tudja.

 

„Ez a földkerekség egyetlen népe, mely egy írót tett istenné. Tzi-shon az írás istene.

Társadalmuk négy rendre tagozódik. Az első rendbe tartoznak az írók, a másodikba a földművesek, a harmadikba a kézművesek, a negyedikbe a kalmárok.

Csak a szellemet, a tudást, a lelket becsülik. Tisztelet övezi a magasrangú hivatalnokot, kit érdem emelt a polcra s a hatalmasokat is, akiktől függ életünk, de ez a tisztelet nem jár ki sem az előkelő származásúaknak, sem a gazdagoknak. A lázas munkát, a sürgő-forgó szorgalmat, a robotoló igyekvést alsórangú tulajdonságnak tekintik. Legtöbb előttük a szemlélődő bölcsesség, a termékeny, lusta álmodozás. Ebben egy másik nagy néppel találkoznak: a göröggel.

Krisztus előtt 2357-ből már van írásos följegyzésük, Yao császár költeménye. Eleinte fatáblákra, bambuszlemezekre rajzolgatták négyszögletes betűiket, szőrecsettel, színes tintával, később selyemre. Krisztus után 105-ben fölfedezték a hártyapapirost. 932-ben könyveket nyomtattak, több mint félezer évvel előbb, mint az európaiak. Pekingben jelenik meg a világ legrégibb újságja.”

 

Nem idézem tovább, hallom a hangokat: tudjuk, tudjuk. Az európai ember mindent lesajnáló gőgje. A tolerancia királyainak felsőbbségtudata. És az a sok kínai, aki minden vagyonát magán hordja, és egy marék rizs a napi tápláléka? Elmegy az európai, és ennyit ért meg Kínából. Semmit. Azt biztosan nem, hogy a halál pitvarában élve ők közelebb vannak az örökkévalósághoz, mint a divatmajom robotoló. Megmagyarázni az ilyesmit majdnem képtelenség. Mint gyönyörű, három- és négysoros költeményeiket, melyek úgy hullnak alá fölösleges tudáshalommal zsúfolt agyamban, mint almavirágszirom a sárba. Termékeny lusta álmodozásba menekülnék én is, de nem tehetem, elintézendőim vannak az adóhatóságnál, tegnap is ott voltam. Annyi űzött tekintetű, értetlen, dühös, papírjaiba temetkező embert nem láttam, mint ott. Aztán ha a gép jelez, újabb számokat ír ki, nézik sorszámukat. Percekig nézik, aztán újra le nem veszik a tábláról a tekintetüket. Ott a megváltás, azon a villogó kijelzőn, hamarosan eljön az ő idejük. Akkor mehetnek a hivatalnokhoz kérdezni, felháborodni, izzadni. Én is ezt teszem, nem tehetek mást. Ha arra gondolok, hogy író lévén Kínában az első rendbe tartoztam valaha, elmosolyodom.

 

Talán még a volt Szovjetunióban becsülték meg ennyire az írókat, legalábbis igyekeztek gondoskodni róluk siralmas anyagi helyzetükben is. Azokról ugyanis, akiket nem volt fontosabb azonnal legyilkolni. Oszip Mandelstam írja Sztálinról:

„ Mosoly mászik csótánybajuszára, / s ragyog neki mindkét csizmaszára./… Neki a kivégzés – medvének málna, / és széles mellkasa az oszét fajtának.” Azoknak, akik egy időre el tudták kerülni Sztálin figyelmét, és ezzel a biztos halált, ott volt a „Litfond”, az Irodalmi Alap. „Ezt a szervezetet még Turgenyev alapította a barátaival, mindmáig létezik, vagy legalábbis a szovjet időkben még létezett, pedig már akkor is több mint százéves volt. Levont bizonyos százalékot a tagok honoráriumából, hogy a szabályzatának megfelelően segítse az írók özvegyeit, árváit és azokat az irodalmárokat, akiket ’elkapott a gépszíj’, vagyis alkoholisták lettek.” (Tomas Venclova: Most megszólal a csend).

 

Eszembe jut a mi sok vihart megélt szervezetünk, a MAOE, ahol a segélyezési bizottságban mi is gyakran osztottunk pénzt alkoholista írótársainknak, vagy olyanoknak, akik csupán szegények voltak. Ez az intézmény évek óta vegetál, ha ugyan még létezik, segélyre biztosan nincs pénze. Változnak az idők. Befejezésül jöjjön egy kínai költő Kosztolányi fordításában:

 

 

Ha egy fiad világra jön,

észt kívánsz néki itten.

Lásd, én roppant okos vagyok,

de semmire se vittem.

Remélem, e fiam buta,

aki senkit se tisztel.

Így nyugodtan éldegél

és ő lesz a miniszter.