A szegények iránti kötelességből

„Kötelességem írni a szegénységről” – jelentette ki Borbély Szilárd egy interjúban, amelyben a 2013 Könyvhetére megjelent regényéről, a Nincstelenekről kérdezték. Borbély legújabb könyve egy hatvanas évekbeli kis szatmári falu krónikája. A mű egy mélyszegénységben élő család mindennapjait eleveníti föl, döbbenetes láttató erővel és őszinteséggel. A szerző saját bevallása szerint a történet csaknem minden része valóságos, együttesen mégis fikciót adnak ki.

A Nincstelenek világa nem egyszerűen a (ma újra divatba jövő) álnépies irodalom idilli atmoszférájától jár messze, de a huszadik század parasztirodalmának java részétől is. Radikális hangot üt meg, amely k betűkkel szól keményen: kietlen és könyörtelen. A sommásan egyszerű cím, a sivár, szürke borítóval párosítva, hatékony bemelegítés a regény mélyvizéhez. Borbély ugyanis nem tétovázik: az első oldallal fejbe vágja az olvasót, és onnantól kezdve egyre csak zuhognak ránk az ütések. Az elbeszélő, az öt-hat év körüli, névtelen kisfiú részben naturalisztikusan teszi nyilvánvalóvá a falu világának értelmet és érzelmet megnyomorító testiességét, földhözragadtságát, reménytelenségét. Az általa fölidézett hosszabb-rövidebb történetek, emlékek valósággal tobzódnak a testnedvekben és egyéb melléktermékekben: könny, vér, nyál, takony, ürülék, vizelet, hányadék, állati dögök mocsarában araszolunk előre – egy ismeretlen, elképzelhetetlen végkifejlet felé.

Nem feltétlenül új fordulatok ezek: a részeges apa, a monotóniába és szegénységbe belefáradt anya, a „kulákok” és cigányok kirekesztése, a gyerektársak (a „pulyák”) kegyetlensége, a bántalmazás folyamatosan jelenlévő fenyegetése, a nemiség szégyentől kísért fölfedezése számos műben fölbukkantak már. (Annál érthetetlenebb, hogy miért épp egy ilyen részletet emeltek ki borítószövegnek – önmagában semmitmondónak és eléggé laposnak hat.) Hatásvadászatra lehetne gyanakodni, itt azonban egyszerűbb dologról: hatásosságról van szó. Borbély elemi szinten kelt undort és iszonyatot olvasójában, és mindezt a toposzok ellenére szinte végig képes fönntartani. Nyomasztó, fullasztó könyv a Nincstelenek, amely alig enged egy-egy gyors levegővételt, máris újra a víz alá nyom bennünket. Az olvasó pedig már-már perverz élvezettel lapoz tovább, magában töprengve, vajon mi jöhet még.

A szerző néhol talán túl is lő a célon. Ahogy haladunk előre, ha nem is a történetben, de a szövegben, feszengeni kezdünk: egyre több olyan részlet bukkan föl, amelyet mintha már olvastunk volna. Borbélynak észrevehetően a monotónia érzékeltetése volt a célja; szövegszerű és tematikus ismétlődések is gyakran előfordulnak, mint a budiba dobált dögök vagy a szülők közti szex kilesésének motívuma. Ennek azonban egy másik, kevésbé pozitív vetülete is van. A halálesetek, verések, kegyetlenkedések, háborús történetek sorozata nagyjából a könyv utolsó egyharmadától egyhangúvá, kellemetlenül kiszámíthatóvá, és olykor szinte nevetségessé válik – kínos nevetés ez, keserű és akaratlan humor, de humor. Talán a Kanadából érkezett csokoládé megpenészedése jelenti azt a határt, ahol a tragédia komédiába billen át, és nem lehetünk biztosak benne, hogy ez szándékos írói fogás. Ez a hatás szerencsére időlegesnek bizonyul: a szöveg súlyossága ellenére Borbély többnyire nagyon gondosan ügyel az adagolásra, és az olvasót csak az elviselhetősége határáig terheli – amely folyamatosan tágul. Az erős felütés és a nem kevésbé súlyos folytatás ellenére sem válunk érzéketlenné: mindig jön valami, ami még jobban lehúz, maga alá temet, mint a futóhomok, amelyre a falu települt.

A Nincstelenek szegényei nem csupán anyagiakban, de az emberi élet minden velejárójában, szeretetben, együttérzésben, szolidaritásban hiányt szenvednek. „A hangot ismétli, a köpést kísérő hangot” – mondja az elbeszélő az anyjáról. – „Ez a megvetés kifejezése. Meg a félelemé. Az undoré. A gyűlöleté.” Félelem, undor és gyűlölet: ezek határozzák meg az emberi kapcsolatokat. De ne feledkezzünk meg az alcímről sem – a megváltó elmaradásáról. A kisfiú emlékeiben feltűnően gyakran van szó imáról, húsvétról, böjtről vagy angyalokról – egyedül Isten maga marad kimondatlan. Helyette, egy játék keretében, a Messiást várják, vagy Mesijást keresik, a kitaszított, kigúnyolt, leköpdösött cigányt. Mesijás alakja nem problémamentes: az olvasónak óhatatlanul az az érzése támad, hogy erőltetett szimbolizmussal van dolga (Mesijás a szakálla miatt kapta a nevét, ami elég valószínűtlenül hangzik). Ritkán is szerepel a könyvben, ami talán annak tudható be, hogy a szerző nem akarta a gyakori ismétléssel érzéketlenné tenni az olvasót, így azonban a figura talán súlytalanabb, mint kellene, és a nem túl eredeti, jóságos falubolondja szerepét tölti be.

A szív Jézuskája tehát nincs sehol, a neve sem hangzik el. Vele együtt pedig a halvány reményt nyújtó külvilág is érzékelhetetlenné válik. Hiába hajtogatja az anya folyton az elköltözést, a külföldre vándorlást: a földhöz kötöttség egészen a regény végéig nem oldódik, és determinálja a szereplők sorsát. A szöveg ide-oda ugrál az időben, emléknyomok és asszociációk nyomán haladva, ami azt a benyomást kelti, mintha az elbeszélő fiúcska csapongó, de hajszálpontos észrevételekkel teli meséjét hallgatnánk.

A remekül megválasztott gyermekszemszög csak első pillantásra tűnik egységesnek, pláne egyszerűnek. A gyanút a gyakran ismétlődő kiszólások („mi ezt másképp mondjuk”, említi gyakran a kisfiú egy-egy tájszó fölbukkanásakor) és az idővel egyre szaporodó filozofikus megállapítások kelthetik föl: itt külső hallgatósághoz beszélnek, legyen az az olvasó, vagy akár az elbeszélő felnőttkori énje. Ez utóbbi pedig lépten-nyomon beszüremkedik a szövegbe, hol jobban, hol kevésbé szerencsésen megoldva. Jelenléte azt mutatja, hogy voltaképpen kettős perspektíváról van szó, amelyeket stílusuk és gondolkodásmódjuk különít el: a gyerek nézőpontját rövid, sűrűn sorakozó, ténymegállapító mondatok jelzik, míg a felnőtté, a visszatekintőé hosszabb, elgondolkodóbb, általános megfigyelésekben gazdag. E két szemszög mégsem választható el világosan egymástól: hullámzásszerűen váltják egymást, olykor összekeveredve. Az eredmény többnyire hihető, néhol azonban kellemetlenül csikorog, és az olvasónak az az érzése támad, hogy van, amit jobb lett volna kimondatlanul hagyni – mint például a falu emlékezetéről és életciklusáról szóló szakaszt, amely fölöslegesnek tűnik. A kisfiú öntudatlan ráérzései között is furcsán hatnak az olykor fölbukkanó irodalmias párhuzamok és jelképek: „Azokat a számokat szeretem, amelyeknek nincs osztójuk. Olyanok, mint mi ebben a faluban. Kilógnak a többi közül.”

Borbély Szilárd (Forrás: modemart.hu)

A prímszámok magánya – vághatja rá a magas labdának ellenállni nem tudó olvasó, felidézve Paolo Giordano olasz író könyvének címét. Borbély regénye huszonhat prímszámmal kezdődik, amelyek hol itt, hol ott bukkannak föl a szövegben. Ezzel azonban véget is érnek a hasonlóságok Giordano művével. Míg ugyanis az olasz író a prímszámok között álló akadályokra helyezi a fókuszt, addig Borbély az oszthatatlanságot, a beilleszkedésre való képtelenséget festi meg nagy hozzáértéssel és elsöprő erővel. A beilleszkedési képtelenség ebben az esetben inkább a közösség, mint az egyén, a prímszám hibája. A faluban nem tűrik meg azt, aki más, aki idegen, aki különb, tanítja titokban fiát az anya. „Zsidók vagyunk?” – kérdezi a gyerek. „Azok leszünk” – hangzik a válasz, és valóban: az elbeszélő fiúra és nővérére az elhurcolt zsidó gyerekek nevét ragasztják.

A zsidóság és az üldöztetés a mű egyik központi témáját alkotják. A regény egyik legerősebb jelenete, amelyben a gettóba hurcoltakat a parasztasszonyok hangos siránkozással búcsúztatják, de közben „mindent megfigyeltek a sírás könnyei, az arcuk elé tartott kezük ujjai közül kilesve”, hogy annál hatékonyabban rabolhassák el, ami ott maradt. És nem csak kincsek maradtak ott, hanem az idegenek bélyege is, amelyet az elbeszélő román származású családjára is ráragasztanak. Zsidó, cigány, ruszin egybeolvad és gyűlöletes keveréket alkot a közösség szemében. „Zsidó az, amit nem lehet érteni. A zsidó a lelkiismeretfurdalás és a zsidó a bűntudat, amelyet csak a megvetés enyhíthet […] Akinek a homlokán csillag van. Akit nem fogadnak be.”

Ez a könyörtelen kirekesztés az apa történetében mutatkozik meg a legpregnánsabban. Az apát ugyanis „a zsidó csinálta”, ahogy a faluban emlegetik; ez lesz végül az oka, hogy saját testvérei is megtagadják. Noha az apa relatíve kevés alkalommal jelenik meg testi valójában (helyette a Móricz, Kaffka, Bródy alantas környezetbe került, szenvedő nőfiguráit idéző anya van előtérben), végül mégis az ő pokoljárása lesz az a szál, amelyre a gyermek benyomásai, emlékei fölfűződnek. Kuláklista, munkanélküliség, gyilkossággal való fenyegetőzés, a barátok, végül a család árulása: ez az a kálvária, amelyet nem oldhat föl más, csakis a viszontmegtagadás, a teljes felejtés. A család beletörődik sorsába, és másik faluba költöznek, az elbeszélő pedig újabb rétegekre válik: ötéves (prímszám) és tizenhét éves (prímszám) énje keveredik vitába a bizonytalan idejű elbeszélő énnel.

Borbély nemhiába tartja magát elsősorban lírikusnak: a Nincstelenek a sehová sem haladás, az állóvíz kisregénye, amely apró képekből áll össze tablóvá. Ez a statikusság egyszerre a kötet erőssége és gyengéje is. Erőssége, mert magával ragadóan ábrázolja az élet helyett álló lélekölő monotóniát. Gyengéje, mert, mint minden könyvet, ezt is be kell egyszer fejezni, ezt pedig nemigen könnyíti meg az időtlen szerkezet.

Az utolsó néhány oldal alkotta zárlat mintha föloldást kínálna: a szabadságnak hitt ideiglenesség föloldását, amelyet a család végső bukása és az azt követő elköltözés jelöl. A zárlat elkentnek, erőtlennek hat. Kétséges, hogy föloldás akar-e lenni a szó valódi értelmében; inkább arról lehet szó, hogy a lefelé vezető út is véget ér egyszer, mert már nem lehet lejjebb jutni. Egyértelmű azonban, hogy itt maga az út a lényeg, amely valójában nem is út: merev, változhatatlan kárhozat, amelyben együtt, mégis egyedül vannak kitaszítók és kitaszítottak. Ezt pedig Borbély gyomorszorító erővel vágja az arcunkba, úgy, hogy még sokáig emlékezzünk rá. Ez pedig nem kevés.

Borbély Szilárd: Nincstelenek. Kalligram, 2013.

Evellei Kata