Séták a Birodalomban II.
A földrajzi adottságoknak megfelelően a klasszikus, fövenyes „beach” kevésbé elterjedt a brit partokon, leginkább a tengerbe nyúló sziklás és füves meredélyek váltják egymást. Csakugyan felruházzák valami regényes és rejtélyes hangulattal a partot, amely annyi jó krimihez szolgált ihlető helyszínül: a csipkés „galléroknak” egészen a széléig ki kell merészkedni, hogy lássuk a víz szegélyét, peremükről viszont csodás messzeségbe ellátni, ahol a hullámokon egykor a brit ármádia hajói indultak hódító útjukra. Távol, a víztömeg közepén már a modern kor tanúiként szélmalmok forognak, fáradhatatlanul termelve a villamos energiát.
A sirályok a parttól távolabb településeken is állandó látogatók
Ottjártunkkor sosem látott hőség telepedett Angliára: vagy két hétig stagnált a harminc fok, amit arrafelé már történelmi rekordként tartanak számon. A délebbi országrészek tengerparti üdülőhelyei meg is teltek a hétvégére. Walton és Frinton szomszéd városok a délkeleti parton, szinte összeérnek, és ha az ember bírja szusszal a part mentén végighúzódó, hosszú betonsétányt, átgyalogolhat egyik helyről a másikra. Közben jól megnézheti magának az angol tengerpart mindennél jellegzetesebb látványelemét: a színes faházikók végtelen sorát, melyek épp csak akkorák, mint egy kamra, funkciójuk pedig valahol a főzőfülkéét és az öltözőszekrényét egyesíti.
Sok száz áll belőle a parton
Az angol családok kibérelik egy napra vagy néhány órára e kis lépcsős bungalókat (a mutatósabbnak tornáca is van), ami a háztartásból mozdítható, azt magukkal viszik, és asztalokkal, székekkel, napernyővel felszerelkezve kiülnek a betonsétányra, ahol teljes kényelemben élvezik a nyarat. Több helyen az ünnepi borospohárkészlet is ott áll a kempingasztalon, vagyis az eleganciát sem mellőzik a tengerparti pihenés során.
A házsorok teraszosan folytatódnak a domboldalon
A bungalók tenyérnyi alapterületében semmi meglepő nincs, miután az ember megszokja az angol lakóházak méretét. London nyomasztó monumentalitása mellett a vidék házsorai maketteknek tűnnek, a liliputi hangulatú településeken élére állított, mesésen kicsinosított gyufaskatulyák sorakoznak összenőve. A kisebb házak a mi fogalmaink szerinti garzonlakás méretével vetekednek. Pöttömnyi nappaliból vezet fel a keskeny, rendkívül meredek lépcső a két hálószobába, melyekbe épp hogy befér egy ágy, egy asztal és egy szekrény. A sorházak csillogóra lakozott, kicsi ajtóinak mind más a színe, apró ablakaiban ragyogó tisztaságú az üveg, a teliültetett virágládákban a növények szinte műanyagnak látszanak, még a házfalnak támasztott gereblye is kiállítási tárgyat idéz. Az épületek nemcsak giccses makulátlanságuk miatt tűnnek filmes díszleteknek, de a papírvékony falak is jelzésértékű kulisszákra emlékeztetik az embert, amelyeken tökéletesen áthallik még a szomszéd ház minden zöreje is.
Az angolok tehát csöppet sem rejtőzködők. A „babaházak” összeérő hátsó kertjeiben (egy nagyobb zsebkendőnek megfelelő terület) ugyancsak nehéz lenne elbújni a szomszéd elől. De az utcáról többnyire keresztüllátni magukon a házakon is, ráadásul a nappali alacsony, aprócska, domború ablaka kirakatként is szolgál: a belső párkányra állítva ide kerülnek a család szép porcelánjai, vázái, egy-egy szobor vagy műtárgy, és jól rálátni az elmaradhatatlan kandallóra. Ezt néhányan az ablak mögé állított asztalkával bővítik, és senkit nem zavar, ha az arra járó óvatlanul bepillant az üveg mögé, sőt: épp a pillantást igyekeznek odavonzani. Egy-egy lakatlan, eladó Tudor-ház igazi múzeum lehet a kíváncsi szemnek, ha az üvegre tapad, csak épp bemenni nem lehet. A jellegzetes, fagerendás Tudor-épületek jelentik az európai látogatónak a legérdekesebb élményt, köztük is a „ferde” fajta, amelynek emelete hajótest-szerűen szűkül lefelé, de csak az egyik oldalon. (Talán ez ihlette A ferde házat Agatha Christie-nél.)
Kedvelt angol szokás a bábu az ablakban. Aki jobbra integet a fotó kedvéért, már "igazi"
Az országszerte középkori hangulatot teremtő angol lakóházak, fogadók, pubok között azért olykor megdöbbentő építményekre bukkan az ember. Mintha a szocializmus szele egykor egészen a szigetországig söpört volna, és a mai napig magával ragadna néhány tervezőt. A Waltonból Frintonba vezető tengerparti séta látványába egyetlen épület rondít bele, de az olyan agresszíven, hogy az egész panorámát tönkreteszi. A Walton Pier elnevezésű, néhány éve felépült szórakoztatóközpont nevének megfelelően a tengerbe közel fél kilométer hosszan benyúló móló, melyre egy sárga, műanyag monstrum nehezedik. Az építmény amolyan kombinációja egy Siófok szomorúbb időszakait idéző mulatóhelynek és a hármas metró kispesti állomásának. Odabent játékgépek, büfék, nyerőautomaták sokasága. Az átlag angol közönség lelkesen özönlik ide gyerekestül, a családok és párok szórakozási igényeit, ízlését tökéletesen kiszolgálja az intézmény.
Csúnya, nagy, és uralja a parti panorámát
Ennél azonban riasztóbb élménye is lehet a megmagyarázhatatlan építészeti bűntények után szimatoló turistának. Erre az épületre a cambridge-i Queen’s College üdezöld parkjában és ódon falai között bukkantunk: a közel hatszáz éves, lenyűgöző hangulatú egyetemi „bástyák” között több, mint meghökkentő látvány volt. (Jelenleg könyvtárként funkcionál.) Cambridge-nek azonban megbocsátottuk: kárpótolt érte minden téglájával.
