Keresztelés – Sigmond István novellája

Ha rokonok, barátok, vagy ismerősök jöttek hozzánk, lett légyen az postás, kéményseprő vagy bejárónő, valamelyikük mindig negjegyezte, hogy „milyen különleges kicsi fiú!” Pityu nem szerette ezeket a megjegyzéseket, mert egyáltalán nem érezte magát különlegesnek, sem szellemileg, sem testileg, s ha Pityu a megjegyzést lekicsinylőnek érezte, egyébként az esetek többségében az is volt, különösen, ha a megjegyzést Pityu fejének a megsimogatása követte egy-egy rokon vagy barát részéről, nos, az illető igen rosszul járt, mert biztosan beleharaptak a kezébe, de ha félelmében és természetesen jó megérzésének köszönhetően elkapkodta volna az ujjait a megsimogatott szája elől, akkor sem menekülhetett meg, mert Pityu nyitott szájjal követte egyfolytában, s amíg az illető a házban tartózkodott, előbb-utóbb biztosan megharapták a kezét, aztán ordíthatott kedvére, hogy ő ebbe a házba soha, de soha többet... Persze a megjegyzést és a simogatást lehetett másként is értelmezni, az eddig elmondottaknak az ellenkezőjére is gondolhatott az illető, amennyiben valamiféle zsenialitásnak tulajdonítható megnyilvánulást fedezett fel Pityuban, mindenekelőtt szellemileg, persze, ebben egyébként lehetett valami igazság, melyről viszont ők nem tudhattak, azaz senki sem tudhatott. Itt főleg a logikus gondolkodás mélységeiről és az igazságérzet fejlettségéről lehetett szó, amelyekkel Pityu igencsak kivált tízéves társai közül, tegyem hozzá rögtön, hogy valószínűleg, mert Pityuval egykorú gyermekeket soha nem hoztak a házba, bizonyára azért, nehogy megfertöződjenek, noha Pityu egyáltalán nem volt beteg, csak olyan „különleges”, ugyebár. Lehet, hogy a templomban láthattam volna velem egykorú fiúkat, de nem néztem körül, amúgy is csak egyetlenegyszer vittek el a templomba, abból a meggondolásból, hogy ha majdan megkeresztelnek, szokjak hozzá a templomi környezethez. A mi családunkban ugyanis volt egy olyan szokás, hogy a gyermekeket nagykorúságuk elérésekor keresztelték meg, arra a vallásra, amit a delikvens kiválasztott.  Az az egyetlen templomi látogatás viszont balul ütött ki, mert az ötödik percben már a padok tetején futkároztam, aztán felkapaszkodtam a szószékre, és felmásztam az imádkozó pap hátára, amitől persze kisebb botrány támadt, és nyilvánvalóan az lett a következménye, hogy soha többet nem vittek templomba.

Az a bizonyos igazságérzet viszont akkor hágott a magaslatokra Pityuban – tegyem hozzá, hogy ennek nap mint nap jelét adta, anélkül, hogy erről a környezete tudomást szerzett volna –, amikor a szüleim összekötötték a két kezemet és a két lábamat, hogy milyen meggondolásból, sosem voltam képes rájönni, s csak akkor kötöztek ki, amikor étkeznem kellett, vagy vécére menni. És persze a templomi látogatáskor sem volt rajtam kötelék.

És néznek, a szemembe néznek. Hogy miért néznek a szemembe, miért nem nézik a fülemet vagy a lábamat, nézhették volna a gondolataimat is, vagy a szívem dobogását, nézhették volna az egyik újszülött cica hulláját a kezemben. De nem, a szemembe néztek, mint a tébolyultak. Egyik-másik beszélgetni szeretett volna velem, hát, ezt kikérem magamnak. Beszélgetőtársnak itt vagyok magamnak jómagam, rendszerint jól megértjük egymást, noha az is előfordul, hogy ellentmondásba torkollik a szócsata. De valahogy mindig sikerül megtalálni a közös nevezőt. Énem egyik fele például képtelen egy helyben tartani Pityut, az az igazság, hogy megállás nélkül futkorászok a helyiségekben, a bútorokat mászókának használom, hol az ebédlőasztal tetején állok, hol a szekrény tetejére próbálok felkapaszkodni, de Pityu a legjobban a stelázsi tetején érzi magát, ott viszont az a baj, hogy papucsával minduntalan elszakítja a bútor tetején tartott csipketerítőt, amit általában hetenként ki kellett cserélni. Énem másik fele is egyetértett az állandó mozgással, de véleménye szerint bőven elég ha Pityu ültében mozog egyfolytában, ezzel is őrületbe tudja kergetni a szülőket, nemcsak magáért a mozgás miatt, hanem főleg a  földön landoló levesestányérokért.

Ha jött a simogatás, jött a baj is. Az utóbbi időben a vendégek érkezéskor hosszabban időznek az előszobában valamelyik szülővel, valószínűleg arra figyelmeztetik őket, hogy kerüljék a fizikai kedveskedést.

Általában Pityu nem bírja elviselni az érzelmi megnyilvánulásokat, bármilyen természetűek is legyenek. Ha valaki sír vagy kacag a környezetében, Pityu úgy érzi, hogy megőrül. Legutóbb nagyanyám halálhírét hozta valaki, anyám elkezdett zokogni. Mondtam, hogy hagyja abba, de nem hallgatott rám. Kénytelen voltam valahogy felmászni az ölébe, összekötözött végtagjaimmal nehezen tudtam szándékomat megvalósítani, de nagy nehezen mégis sikerült, hogy a jobb kezem mutató- és hüvelykujjával megragadjam az orrát, és addig szorítsam, amíg elindul belőle a vér. Néhány másodperc múlva a haláleset anyám gondolatainak a  hátterébe osont, most már csak azzal foglalkozott, hogy elállítsa a vérzést.

Az éjszakák nehezebbek voltak. Két szobánk volt mindössze, úgyhogy öcsémmel egy szobában altattak. Ebből a darab húsból egyfolytában bőgés zúdult elő, kibírhatatlan volt. Anyám néha berohant, hogy megszoptassa imádott csecsemőjét, alig vártam, hogy egyedül hagyjanak vele, noha először meggyőzéssel próbálkoztam, de természetesen sikertelenül, viszont ez a variációk nélküli, órákig tartó hangzuhatag állati ösztöneimre volt hatással leginkább. Szerencsémre az ágyát a fal mellett tartották, egy kicsit megemeltem a fejét, és többször belevertem a falba, ettől annyira elcsodálkozott, hogy elhallgatott egy ideig.

Amikor újrakezdte, megint találkát adtam neki a fallal, persze csökkentett erővel vertem be a fejét, nehogy szétloccsanjon a koponyája. Noha tízéves korban nem kerülhetek börtönbe, viszont állami gondozásba adhatnak, aminél – nagyon valószínűnek tartom – semmi sem lehetne elviselhetetlenebb. Már csak azért is, mert egy ilyen helyen rengeteg gyermek él, az egyik sír, a másik röhög, megőrjítenének biztosan. Hogy a szülők nem volnának a közelemben, ez Pityut egyáltalán nem érdekelné, az öcsike viszont hiányozna nagyon, mert bármilyen elviselhetetlen, megszoktam, hogy a sors számomra a keresztrejtvények megfejtése mellett egyetlenegy szórakozást biztosított, nevezetesen öcsike fejének a naponkénti falhoz verését. A hangot, amit ilyenkor hallani lehetett, szívesen hallgattam. Nem volt semmi érzelem benne, hang volt, töltelék nélkül, semmi több. Noha általában a hangokra nagyon érzékeny vagyok, de nem az abszurdumig. Például a ceruza sercegő hangja egy papírlapon egyáltalán nem zavar, függetlenül attól, hogy milyen szöveget ír le az a bizonyos ceruza. Ha tényleg olyan „különleges” lennék, ahogy egyik-másik rokon állítja, ez a tényező  is fontos volna Pityu számára. Teljesen közömbös szöveg esetén nem volna semmi gond, de ha arról írna az illető, hogy hol és mikor végeztek ki valakit, vagy hogy milyen üdítő volt részt venni azon a templomi esküvőn, ahol azt a két hírességet összeadta a pap, hogy soha ilyesmi nem fordult elő, hogy a templomban tapsoltak volna, és lám, most a pap is tapsolt, a boldogságtól mindenki könnyezett, egyszóval az ilyen jellegű vagy ezekhez hasonló szövegek az agyvérzésbe kellene hogy kergessék Pityut, ám ilyen veszélynek nincs kitéve, akkor hogy állunk azzal a bizonyos  „különlegességgel”?

Noha véleményem szerint esett a börtön és az állami gondozás, valamilyen formában mindenképpen meg kellett büntessem magam. Egy égő gyufaszálat tartottam a tenyerem alá, s addig hagytam égni a lángot, amíg magától elaludt. Ilyen élményem nem volt soha, nem éreztem fájdalmat, sokkal többet, a láng égette mindkét énemet, azt hiszem, jól elperzselődtek a gondolataim. De nem éreztem kielégítőnek ezt a büntetést. Levettem a papucsomat, a zoknimat, s az egyik lábamat a fürdőszobám küszöbe elé tettem, majd teljes erővel rávágtam az ajtót. Azt hittem, hogy eltörtek a lábujjaim, pedig nem a lábam fájt, a fejembe állt be a nyilallás. Apámtól többször hallottam azt a mondást, hogy „harmadik az Isten igaza”. Hogy honnan jön ez az idézet, fogalmam sincs. Szerencsémre ezzel nem találkoztam egyetlen keresztrejtvényemben sem, lebuktam volna. Pityu badarságnak érezte a mondást, de úgy döntött, hogy a gyakorlatban kipróbálja. És az derült ki, hogy a mondás igencsak mély bölcsességet tartalmaz, mert az önbüntetésem azzal érte el a tetőfokát, hogy legalább negyvenhétszer a falhoz vertem a fejem. Tükörbe soha nem nézek, nem tudom, hogy nekem is dülledt lett-e tőle a szemem, ahogy most öcsi néz engem, még mindig dülledt szemekkel, és jól láthatóan mosolyog. Lehet, hogy idővel őt is olyan „különlegesnek” fogják tartani, mint Pityut.

Egyébként a Pityu különlegességének az is ellentmond, hogy  tavaly  megnyerte a városi keresztrejtvény bajnokságot, és a következményekbe bele kellett volna halnia, de lám, életben maradt, noha közvetlenül Karácsony után megjelent nálunk a városi Keresztrejtvény Társaság elnöke, hozott magával három vagy négy pasit és egy nőt, bejöttek a szobámba, nem kopogtak, persze, soha senki nem kopog a szobám ajtaján, amit kénytelen vagyok megosztani öcsikével, ezzel a kopogás-üggyel foglalkoznom kell a közeljövőben, szóval bejöttek, átnyújtottak egy diplomát, mosolyogtak és tapsoltak. A szüleim az ajtóban álltak, és sírtak.

Hallgattam, vártam, hogy milyen atrocitások következnek még. De nem történt semmi. Ötön maradtunk a döntőben, megjelent egy nő, s átnyújtott egy dobozt, hogy válasszunk ki egy-egy borítékot, s a benne lévő kérdésekre szóban válaszoljunk. Pityu könnyű kérdéseket kapott. Az első kérdésem így hangzott:

Apám megijedhetett, hogy újra ki fog törni a taps, vagy röhögni fognak, hirtelen felállt, és két kézzel leállította a mozgolódó közönséget.

Az országos versenyt természetesen megnyertem. Másnap meghallgattam a televízióban az apámmal készített interjút, merthogy Pityu visszautasította az ilyenfajta nyilvános szereplést. A színpadi jelenlét is terhére volt, de érdekes, először fordult elő, hogy örömet éreztem, utáltam magam azért, hogy örömöt tudok érezni valamiért, és ez a valami, sajnos, én magam vagyok. Apám persze büszkén válaszolt a riporter kérdéseire, elmondta, hogy tudok latinul, és folyékonyan beszélek két világnyelven, lexikális tudásom meghaladja az egész rokonság tudását együttvéve, beleértve az oldalágiakat is, noha mindannyian értelmiségiek.

Egy harmadik nem jut eszembe. Ilyen körülmények között Pityu az első elemistáknak kiírt keresztrejtvény versenyt is elvesztené. S a seggbuta Pityunak nem érdemes tovább élnie.

A kötél egyik végét feldobtam a csillárra, a másik, lelógó végére egy akkora hurkot kötöttem, hogy beleférjen a fejem. Behoztam egy konyhaszéket a szobámba, ráálltam, a hurkot a nyakamba akasztottam.

Amikor már-már sikerült felborítanom a lábam alól a konyhaszéket, Pityunak eszébe jutott a megoldás: keresztelés. És mondtam is hangosan. De már késő volt. Itt lógok a kötélen. Pityunak vége van.