„Sigmond későn kibontakozó, nehezen besorolható, különleges figurája a 20. század második felének és századfordulónak; groteszk, abszurd látásmódú regényei és elbeszélései egy drámai eseményekkel terhelt élet tükrei. A második Forrás-nemzedékhez tartozó, vagy legalábbis oda sorolt írót a hatvanas évekre eső pályakezdéstől kíséri figyelemmel a monográfia szerzője.” – Laik Eszter kritikája Demeter Zsuzsa Sigmond István-monográfiájáról.

Szép és fájó; lírai és felkavaró; tragikusan drámai és igézetesen felejthetetlen. Hogyne őrizném hát minden könyvét, egytől egyig, mind a tizenkilencet – sorra az erdélyi (Irodalmi, Kriterion, Dacia, Kultúra, Irodalmi Jelen, Polis) és a magyarországi (Szépirodalmi, Kortárs, Felsőmagyarország) kiadóknál közzétetteket.

Még azt a disznóságot is elkövették a szegény drágámmal, hogy életfogytiglanra bezárták ide a zárt osztályra. Egyszer megkért, hogy csempésszek be neki valahogy egy csákányt.

Mindenképpen meg kellett büntessem magam. Egy égő gyufaszálat tartottam a tenyerem alá, s addig hagytam égni a lángot, amíg magától elaludt. Ilyen élményem nem volt soha.