Hit nélkül az ágyból sem tudnék fölkelni – Távoli beszélgetés Tóth Erzsébettel

 Tatabánya, 1951

 

 

1979-ben jelent meg az első kötetem, akkor is, azóta is meséltem magamról, a családomról, ha kérdeztek, és mondhatom, sokszor kérdeztek. Talán elkerülte a figyelmedet, vagy jó érzékkel nem terheltem túl származásommal az interjúkat. Pedig akkoriban még kérkedni is lehetett a származással, ha valaki volt olyan buta, hogy ezzel kérkedett. Most, hogy már közelebb vagyok életem végéhez, mint az elejéhez, és egyre többet gondolkodom az életemről, már szinte fáj, hogy milyen keveset tudok a szüleimről, a nagyszüleimről, az ő életkörülményeikről. Pedig faggatóztam, mint mindenki, de gyerekkoromban ez nem volt tudatos, később meg annyi minden volt, ami érdekelt. Szomorúan veszem tudomásul, hogy alig tudok többet a tényeknél: szegényparaszti család, uradalmi cseléd nagyszülők. Annyi biztos, hogy volt egy nagyon erős kitörni akarás, a „nem akarok paraszt maradni” vágya a szüleimben és eljöttek a faluról, mindketten esti iskolán végezték el a gimnáziumot, minket pedig húgommal egyetemi tanulmányokban részesítettek. Szándékosan mondom így, mert ez csupán az ő akaratukon múlott. Előteremtették rá a pénzt, és a közeget. Bármilyen szegények voltunk, föl sem vetődött, hogy ne tanuljunk tovább. Azután az egyetem beszippantott minket, húgom bölcsész lett, én közgazdász karra mentem.

 

Ha lehet ilyet mondani, márpedig én mindig mondom: gyermekkorom maga volt az éden. Nyilván szerencsém volt a szüleimmel, a nagyszüleimmel, akik kiskoromban neveltek, csak a szeretet megnyilvánulásait érzékeltem, a dédelgetést, persze a kellő szigort is, de a természet közelsége, az akkor még szinte érintetlen falusi közeg biztosította, hogy ne legyek egy életre sérült ember. Ez volt az alap, a szeretet. Szellemileg nyilván nem beszélhetek magaslatokról, nagymamáméknak csak egy bibliájuk volt, az is az ablakban porosodott, nem láttam, hogy kinyitották volna. Jelképes tárgy volt, mert akkor még nem tudtak olvasni. Nagyapám később megtanult. Kisiskolás koromban először Nyíregyházán laktunk, aztán nyolcéves koromban jöttünk Budapestre. Első generációs értelmiségiként szüleimnek nem volt valami nagy könyvtára, képzelheted. Ráadásul egyetlen szobában laktunk évekig, az volt a konyha, szoba, fürdőszoba, minden. A fürdőszobát egy lavor képviselte. Amíg az ember nem tudja, hogy másként is lehet, ez nem gond. Ennek ellenére, járt nekünk a Film, színház, muzsika, és a Népszabadság. Ami az esti iskolákhoz kellett, olyanféle könyvek voltak otthon. Rendkívüli tudásvágy lehetett szüleimben, évszázadok lemaradását kellett behozniuk. Mi meg a húgommal szatyorszám hordtuk haza a könyveket a könyvtárból. Apám nagyon szerette a verseket, Váci Mihályt kereste folyton az újságokban. De akkor már a Nők Lapjában Csoóri Sándort és Pilinszkyt is lehetett olvasni. Innen származtak az én irodalmi inspirációim. Édesanyámban pedig egy festő szunnyadt, de akkor még nem tudtuk. Ugyanis ötvenéves is elmúlt, amikor festeni kezdett, és azonnal gyönyörűen. Több egyéni kiállítása is volt már.

 

 

Nekem nem tűnt nehéznek bejutni az egyetemre, viszont ott maradni nehéz volt, ugyanis rögtön az első évet ismételnem kellett. Nem túlzottan érdekelt a pénzügy szak. Később, már túl az évismétlésen, rájöttem, nem eszik olyan forrón a diplomát, csak diploma legyen. Vagyis titokban éreztem, hogy semmiféle tudás nem árthat meg nekem, úgyis költő leszek. Éppen a diplomamunkámmal egyszerre írtam az első komoly verseimet, ezek már egy-az egyben benne voltak az első kötetemben. De már jóval előtte próbálkoztam írással. Például a Közgazdász c. egyetemi lapban folyt egy vita Kósa Ferenc Nincs Idő c. filmjéről. Ehhez írtam egy hozzászólást, ami meg is jelent. Nemrég került elő, amikor Kelemen Lajos rólam szóló monográfiájához dokumentumokat kerestem. Tehát prózával jelentkeztem legelőször a magyar sajtóban. A Közgázon nagyon nagy élet volt, pezsgett a „közélet”, az új mechanizmus bevezetése után voltunk, minden szabad volt, amit megengedtek.

 

Filmklubokba jártam, táncházba, Kassák klubba, ahova lehetett. És közben örökké olvastam, de azért muszáj volt közgazdászként elhelyezkednem. Ez a Hajtóművek és Festőberendezések gyárában volt, itt Kiváló ifjú közgazdász címig vittem. Nagyon hamar megjelentek ezzel egy időben a verseim – Halmos Béla is rendes építész volt, miközben este hegedült, nyáron meg gyűjteni járt – és amikor Móricz Zsigmond ösztöndíjat kaptam, azonnal kiléptem a gyárból. Ezzel véget is ért közgazdász tevékenységem, de amit átéltem, azt nem lehet elfelejteni. Természetesen minden beépül a költészetembe, amit tudatosan átéltem, de azt hiszem, inkább a tudatalatti dolgok érvényesülnek.

 

 

Igen, ma is érzem azt az eufóriát, amivel fogadták a verseimet. Társaim egyből elfogadtak, talán mert nő lévén nem voltam igazi vetélytárs. Ma is úgy van, hogy ha osztanak három vagy négy díjat, egy nőt bevesznek, „legyen egy nő is” alapon. Ez csak félig vicces, mert nagyon meg kell küzdeni a nőiséggel. Sajnos a férfiközpontú társadalom még sokáig uralkodni fog. Aki nem éli át ezeket a nap-mint-nap érkező pici szúrásokat, vagy hatalmas ütéseket, vagy nő társai részéről az irigységet, mit sem tud erről, hiszen nem nőnek született. Vagy inkább úgy mondanám: tehetséges nőnek születni nagy kihívás. Akkor erről még mit sem tudtam, örömmel vártam az első kötetemért nekem megszavazott Radnóti-díjat. Nem kaptam meg, mert aláírtam egy listát, ami a Kádár korban még szankciókkal járt. (A Szolidaritás mozgalommal kapcsolatos tiltakozás volt, valami ilyesmi.) Akkor szembesültem először a hatalommal, és ez egy életre meghatározta a helyzetemet, bár lehet, hogy személyes érintettség nélkül is eljutottam volna az örök ellenzéki szerepbe. Talán a génjeimben van. Természetes volt, hogy tabukat sértek, nem fogadom el a játékszabályokat. Női létem ebben nem befolyásolt. Talán valami dac féle: majd én nő létemre megmutatom, mi a bátorság – mégis? Nem tudom. Nem tudom. Később már nem volt szükség harcos kiállásokra, megtaláltam a módját, hogy publicisztikában elmondjam, mit gondolok a közéletről.

 

Magyar Nemzet, Magyar Hírlap, Nagyítás – ezeken a fórumokon évekig tárcarovatom volt. A legnagyobb bátorság a Magyar Fórumhoz kellett, mert Csurka István felkért, hogy írjak nekik is. Egy percig nem gondolkodtam, hiszen akkor semmi jövedelmem nem volt.  Megfordult a fejemben, hogy majd kiátkoznak egyesek, de tévedtem. Akkor már nem olvastak Magyar Fórumot. Mármint az irodalmárok egy része. Annál nagyobb aktivitást, mint hogy publicisztikát írok, ma már nem tudok elképzelni, ennyi viszont szükséges az állampolgári „jól létemhez”. Így is elkönyvelhető, hova tartozom, egy sort sem kell olvasni tőlem, abból, hogy hol jelenek meg. Ennyire átpolitizált lett a világ.

 

Természetesen a versekben és szépprózában sokkal árnyaltabb lehetek az összes „kiállásnál”, és a művészet nem is erre való. Ha tudná valaki, hogy az önvizsgálat, a szenvedélyek tetten érése – ahogy írod, mit és hogyan motivál, jó lenne. Miközben verset írok, már formálom az anyagot, ami egész életemben lerakódott bennem. A génjeimből dolgozom, költőien: a gének titkos alkímiájával. Számomra Borges írt erről legszebben és legérthetőbben, bár természetesen sok itt a homály.

 

Éppen a napokban jelent meg Kelemen Lajos pályatársunk könyve Szállsz te már, magad... címmel a Napkút kiadónál. Alcíme: Tóth Erzsébet költészetéről. Pályakép-esszének nevezném, és elérte a legtöbbet, amit a műfajban lehet: érdeklődéssel és csodálattal olvasom, mi mindent fedez föl műveimben, milyen sok irányból közelít, óriási, de nem tolakodó műveltséggel, érzékenységgel beszél a költészetről az én verseim alapján. Teljesen egyéni megközelítés, még hasonlót sem olvastam, kíváncsian várom a kritika hozzáállását. Feltétlenül olvasd el.

 

 

Erre a kérdésre is válasz kapható – persze csak részben – Kelemen Lajos könyvében. Biztos, hogy a hallgatás, akár a hosszú évekig tartó, ugyanúgy része az életemnek, mint a megszólalás. Tudni kell, mikor gyűlik össze annyi és olyan minőségű anyag, amit érdemes elmondani, vagy leírni. Ahogy egy beszélgetésben, vagy egy versben olykor több jelentőséggel bír a csönd, mint a szó. Így van az életműben is. Nem szándékos hallgatás volt persze, nyilván elfogyott a lelkierőm vagy akár a testi – mondjuk, megtámadott egy általam nem észlelt betegség – és így nem írtam. Gyűjtöttem erőt a továbbiakhoz.

 

 

Ahogy változom, és változik a világ körülöttem, nyilván változik a költészetem is. Nagyon sokan sokszínűségnek nevezik ezt a tulajdonságomat, én semmi különöst nem látok benne. Gondold el, hogyan tudtam volna a Kőrózsát más formában megírni. Az az élményanyag pontosan azt a formát kívánta, és egy formateremtő nagy mű lett belőle. (Ezt nem én mondtam!) Az egyik méltatója korszakosnak nevezte. Ehhez persze kell egy kis figyelem, és nem mindennapi érzékenység. Sajnos még az irodalmárok is olykor szeretnék megspórolni ezt a figyelmet. De egyáltalán nem panaszkodom, szakmai körökben felfigyeltek és értékelték a Kőrózsa nem mindennapi létezését. Azt hiszem, a komoly művek mindig keltenek egy kis megdöbbenést.

 

Miféle hit? Remény? Hit és remény nélkül az ágyból sem tudnék fölkelni, nemhogy írni. Lehet, hogy téveszme, de úgy érzem, a tehetséggel együtt felelősséget is kaptam. Tartozom a tehetségemnek. A tehetség feladat. S amíg feladatod van, sosem leszel egyedül. Ez nem kényszer, hanem létállapot, és ha tudok dolgozni, igen felemelő létállapot. Mondjuk, hasonlít a röpüléshez. Bár még csak álmomban repültem úgy, mint egy madár, a Szállsz te már, magad...-ról , K. L. könyvének címéből a „szállsz” jut eszembe legtöbbször, nem pedig a „magad”. Pedig utóbbi is nagyon hangsúlyos. A magányt is jelentheti, meg azt is, hogy már egyedül repülök a régi Madárúton antológia szerzői közül. Sok szeretett pályatársam, aki már meghalt, nem lehet velem, de verseikkel velem vannak, és az együtt átélt élet sem múlik el olyan könnyen. Amíg emlékszem rájuk, itt vannak. És vannak barátaim, családom, szüleim még élnek, szerencsés vagyok.

 

Ugyanakkor nagyon érzem a magányt, hogy a legfontosabb kérdésekben nagyon magam vagyok. Ez nyilván a korral jár. De az alkotáshoz is nagyon nagy magányra van szükségem. Nem vagyok könnyű eset. Főleg, ami az embereket illeti.

 

 

Nagyon sok és nehéz kérdést tettél föl, nyilván tudod. Amikor az És-hez hívtak, 1995-ben még nem volt ilyen elmérgesedett a helyzet a népi és urbánus tábor között, bár ezt a megkülönböztetést az irodalomban én mindig éreztem. A „mezők vadvirága”, ösztönös költő, népi szürrealista voltam attól a pillanattól, ahogy kiderült, hogy Csoóri Sándor köreiben megfordultam párszor. Hogy azóta mit változott a költészetem, nem zavarja a besorolókat. Miért zavarná? Engem sem zavar. Mi más lennék? Népi. Igen, de ez a népi odakerül az urbánus irodalmi hetilapba versszerkesztőnek. Hívják, megy. Nem is mehetne máshová, lévén az Élet és Irodalom az egyetlen irodalmi hetilap a piacon. És ez a mai napig így van. Az ÉS az egyetlen. Választhatsz belőle. De akkor sokan a régi barátaim közül utálni kezdtek, minek mentem oda, aztán amikor kértem verset tőlük, nem adtak. Azok adtak, akik  mindenáron meg akartak jelenni, nyilván ez nem a legjobb minőség.  Kapcsolatom volt a másik táborral is, de éppen azok, akiket Kovács Zoltán látni akart a lapban, nem írtak. Így aztán alig másfél év után elváltak útjaink. Az árkok nyilván máshol vannak, nem ilyen személyes szinten, mégis kialakultak az árkok, és néha át kell ugrani őket. Vagy lehetsz remete is.

 

Volt egy lap, a Nagyítás. Nem az ÉS ellenlapjának alakult, mégis az lett, mert nem baloldali-liberális, hanem konzervatív eszményeket akart képviselni. Alig több, mint két évet élt meg, belülről láttam a harcokat, de a mai napig nem tudom, miért kellett becsődölnie. Ha rosszul gazdálkodott, miért nem segítettek? Miért nem cserélték le a vezetőket? Nem ért volna meg egy próbát legalább? Ennyire nem hiányzik egy konzervatív irodalmi hetilap? Ilyen gazdagok vagyunk? A politika sok bankot ki tud húzni a csődből, egy éppen beinduló kulturális lapot nem?

 

Nekem kell mondanom, hogy a kultúra a legjobb befektetés? Azt hittem, ezen már túl vagyunk. A sivár tények azt mutatják, hogy mégsem fontos annyira a kultúra. Vannak igyekvő kísérletek, de az nem elég. A tévé gyakorlatilag megszűnt kultúraközvetítő lenni. Az emberi közösség eszményeit pedig igazán az irodalomtól kaphatnád meg, az irodalomra való éhséget pedig az iskolából. Ha az iskolának is megszűnik ez irányú funkciója, marad a család. Ha szerencsés vagy, és olyan családba születsz, ahol vannak eszmények, ideák, normák, szabályok. Ismerek olyan anyát, aki attól retteg, mi lesz, ha óvodába kell adnia a gyerekét. Mit tanul majd ott? Mit adnak neki rágógumi gyanánt? És azt sem mondhatom neki, hogy ne félj. Bizony, félnie kell.

 

Ez válasz is. Mi, akik még tanultunk irodalmat az iskolában, a szüleinktől illemet és hazaszeretetet, vagy nem tudom, csak úgy ránk ragadt, mert soha nem hallottam azt, hogy fiam, szeretned kell a hazádat, de minden gesztusuk ezt sugallta. Szeretném hinni, hogy amíg élek, ragaszkodni fogok az eszményeimhez. De hogy a jövő generációnak is legyenek céljai és eszményei, ahhoz a politika ereje és akarata kell. Ahhoz a család gyönge. Még a nagyon erős család is. Ha van olyan.

 

 

Egyfolytában ugyanarról beszélünk. Elveszett valami, ezt ki kell mondani. A szellemi élet, a közeg, a közeg beszédmódja nulla, vagy a béka feneke alatt. A küzdelmekben megfogyatkoztunk és olykor lebénultunk. Ami maradt belőlünk, azt még jóra fordíthatjuk, a közösségek, ahol honosodtunk, belénk égtek. Akár egy virág, amíg él, hasznosítja a talajt, amiben jól érzi magát. Mindig arra fog vágyni, ha átültetik is, és bár gyöngélkedik egy pár hétig, utána újra fölemeli a leveleit.

 

Hogyan? Ezt kérdezed. Talán annyi is elég, hogy ne gyilkoljuk egymást. És emeljük föl a leveleinket.