Boldog Észak – Kun Árpád regénye – részlet
Anyám megjegyzése arról, hogy nagyapám kunyhójába riadt patkányok surrannak be, és ott átváltoznak macskává, úgy jönnek ki, kisgyerekként nem hagyott nyugodni. Eleinte még azt sem értettem, hogy a nagyapám igazából bajba jutott állatokon vagy embereken segít-e. Amikor később a saját szememmel láttam, hogy a kunyhójába emberek lépnek be, és onnét továbbra is emberként lépnek ki, akkor meg azon törtem a fejem, hogy ezeket az embereket a nagyapám odabent hogyan képes ilyen rövid idő alatt átváltoztatni patkánnyá, aztán macskává, és végül újra visszaváltoztatni emberré.
Egy idő után az anyám már nem tudott a hátára kötni, mert túl nehéz voltam. A piacra jőve, hogy el ne vesszek a tömegben, elkísért a nagyapám kunyhójához, és otthagyott arra az időre, amíg visszament az árusokhoz. Nagyapám, mint gyereket, nem tekintett gondolkodó lénynek, nem foglalkozott velem. Szigorúan megtiltotta, hogy a kunyhóba belépjek, és lezavart a lagúna partjára, hogy ott játsszak a többi lézengő gyerekkel, vagy nézzem a piacra árut hozó pirogokat.
De én utáltam az átható mocsárszagot, ami a halaskosarakkal megrakott pirogok körül volt a legtöményebb. A játékból is hamar elegem lett, mulyának tartottam a többi gyereket. Különbnek éreztem magam náluk. Ilyenkor félreültem, és messziről figyeltem a pirogok körüli sürgés-forgást, amit megbolygatott termeszek kavarodásának láttam. Olyan kiábrándult bölcsesség fogott el, mintha ezeréves lennék. Néha, miután beleuntam a bámulásba, visszalopakodtam nagyapám kunyhójához, és ott leskelődtem. Néztem, ahogy nagyapám kimegy a rá várakozók közé, akik Oszanyin bálványától tisztes távolságra ülnek a porban, és kiválaszt közülük egyet, majd eltűnik vele a kunyhóban.
A kunyhóból a gyógyító szeánsz alatt mindenféle furcsa zajok szűrődtek ki, ráolvasás moraja, emberi és állati üvöltés, horkantás, kacagás vagy közönséges veszekedés. Az egyik ilyen szeánsz után fiatal nő lépett ki a kunyhóból, akin tisztán lehetett látni, hogy a visszaváltoztatása macskából emberré nem sikerült tökéletesen. Az arca, a mozgása, de még a mosolya is, amit alázatosan a nagyapám felé villantott, macskaszerű maradt. Nagyapám nem engedte útjára, mint ahogy a többi betegét szokta, hanem halkan odavetett neki néhány szót, és együtt elindultak a dantokpai piac felé. Miután hosszú idő eltelt, és nagyapám még mindig nem került elő, rászántam magam, hogy belopakodjam a kunyhójába. Oda, ahol, azt hittem, túl patkányokon és macskákon, megtalálom azt, ami olyan fájdalmasan hiányzott az életemből: a szeretetet és az odafigyelést. Még akkor is, ha rettegés lesz az ára.
Az, ami odabent fogadott, túltett leglidércesebb képzelgéseimen is. Kiderült, hogy a nagyapám nem visszataszító, de ártalmatlan patkánnyá változtatja a hozzá betérő embereket, azután meg lusta macskává, és újra emberré. Ennél sokkal rettenetesebb dologra volt képes.
Amikor a vakító napfény után megszokta szemem a benti félhomályt, reszketve láttam, hogy vadállatok közé kerültem. Rögtön megértettem, hogy ezek a vadállatok azoknak az embereknek a nagyapám által rabul ejtett és elvarázsolt lelkei, akik valaha ide betértek. Hiéna hunyorgott rám alattomosan, leopárd vicsorgott felém, varacskos disznó és antilop hajtotta le a fejét, hogy felökleljenek, krokodil tátotta a száját, hogy bekapjon. Tudtam, hogy vagy széjjeltépnek és felfalnak, vagy vadállattá változva, magam is egy leszek közülük. Úgy gondoltam, létezhet varázsige, amivel nagyapám féken tartja őket, és ami megóv az átváltozástól. Azt reméltem, hogy erre ráhibázhatok véletlenül is, ezért össze-vissza mindenfélét kiabáltam. Miután úgy-ahogy kiüvöltöztem magamból a rettegést, sikerült legyőznöm pillanatnyi bénultságomat. Bemenekültem a faráccsal leválasztott raktárba. Ott taktikát változtatva, elhallgattam. Meglapultam a gyógyfüves zsákok, a folyadékkal töltött korsók között. Füleltem, de vacogó fogam kattogása elnyomott minden zajt. A szorongástól csendben bepisiltem.
Egy idő után elémelyedtem az átható szagoktól. Csupán az egyik korsóból áradt felém könnyű, friss illat, afölé hajoltam. Belemerítettem a lopótököt. Az ivás közben lecsorgó folyadék cseppjei mintha foszforeszkáltak volna az ingemen. Az íz a számban egyszerre volt édes és keserű. Jóleső fáradtság lepett meg, elhevertem a zsákokon. A gyógyfű zizegett a legapróbb mozdulatomra is, de a vadállatok megnyugodtak, pisszenést se hallottam felőlük.
Mire azonban kényelmesen bevackolódtam, megremegett alattam a föld. Egyre erősebben remegett, majd hangosan dübörgött, végül nagy robajjal kettéhasadt. A zsákok, a korsók befordultak a feneketlen nyílásba. Én utánuk zuhantam.
A kunyhóból hallatszó szokatlan üvöltésre felfigyeltek a távolabb várakozó betegek. Nem tudták mire véljék, mivel azt, hogy belopakodtam, nem vették észre, csak azt látták, hogy nagyapám elment Dantokpára a fiatal nővel az oldalán. A merészebbje még egy kaján vigyort is megengedett magának, mutatván, hogy tudja, miért. Furdalta oldalukat a kíváncsiság, de nem volt bátorságuk közel menni a kunyhóhoz. Pár méterrel Oszanyin bálványa előtt megálltak, ott hegyezték a fülüket. Az üvöltés abbamaradt, hosszabb csend következett. Aztán olyan dübörgés támadt odabent, hogy rémülten visszamenekültek a helyükre. Hasra vetették magukat, arccal a földnek, betapasztva a fülüket. Nem akartak olyat látni vagy hallani, ami miatt Oszanyin vagy valamelyik másik szellem megharagudhatna rájuk.
Nagyapám talált rám, amikor visszatért Dantokpáról. Nem a raktárban a zsákok és a korsók között hevertem, hanem elöl voltam, ott, ahol a kitömött állatok. Bonyolult csomóval, amit csak Legba és néhány kiválasztott javasember ismer, fel voltam kötözve a bokámnál a keresztgerendára. Vastag zsinóron lógtam fejjel lefelé. A kitömött állatok olyankor, amikor nagyapám nem használta őket, fel voltak akasztva a falra vagy lógtak a gerendáról. Akkor azonban elmászva a helyükről, a földön hevertek. Méghozzá éppen alattam, mintha összegyűltek volna körém, és engedelmesen várnák a parancsaimat.
Legba a Kezdetek Kezdetekor jó pásztorként végighajtott minden lényt a Teremtés Útján, amelyen azok akkor jártak legelőször, ezért gyámoltalanok voltak. Legbának egyenként el kellett vezetnie és titkos csomóval odakötöznie őket a helyükre. Miután a legapróbb kavicstól a krokodilon át az emberig mindenki a helyére került, Legba arcára derűs, kifejezéstelen mosoly ült ki. Ugyanúgy, ahogy az én arcomra, fejjel lefelé lógva az állatsereglet fölött.
Nagyapám egy hétig ápolt éjjel-nappal, hogy visszahozzon a halottaimból. Utána még két hétig feküdtem öntudatlanul, majd még hónapokig újra és újra elájultam. Olyankor felrázhatatlanul aludtam, arcomon Legba kifejezéstelen mosolyával. A váratlan szédülések egészen az iskoláskoromig elkísértek.
Amikor három hét után először visszanyertem az eszméletem, abból, hogy állatok gyűltek volna körém, semmi nem derengett. Nagyapám szerint Legba felejtéssel óvott, hiszen még gyerek voltam, gondolkodni képtelen lény, és anélkül végzetes titkokat kotyoghattam volna ki.
Ha az állatokra nem is, arra viszont annál jobban emlékeztem, hogy egy kürtőben zuhanok. A kürtő fala káprázatosan csillogott, mindenféle ábrákat rajzolt elém, melyeket úgy bámultam, mintha a világ teremtése óta nézném folyamatosan. Közben határtalan boldogság töltött el.
Nagyapám a balesetemben egyértelmű jelét látta annak, hogy Legba kedvel engem, és szívesen tudna a közelében, például úgy, hogy a szolgálatába állok. De nem erőltette a dolgot, mert arra számított, hogy apám miatt előbb-utóbb úgyis Európába kerülök, ráadásul már a következő évben megkezdtem a nemzetközi iskolában az első osztályt. Annyi hasznom mégis lett Legba rokonszenvéből, hogy halott nagyanyám és a betegei mellett nagyapám engem is észrevett. Később már, ha anyám odavitt a kunyhójához, nem zavart le rögtön játszani a többi gyerekkel a lagúnapartra, néha már szóra méltatott, és, ha nem vártak rá a betegei, még egy-egy történetet is mesélt valamelyik szellemről.
A rikotofa gyökere azonban, amit Oszanyin a szíve helyére tett, csak halott nagyanyám látogatásaikor szikrázott fel, az én jelenlétemben hideg maradt.
Felnőtt koromban, miközben képzeletben Európa országaiban bolyongtam, valóságosan egyre ritkábban jöttem ki hozzá Dantokpára, élete utolsó éveiben pedig már egyáltalán nem találkoztunk. Végül még azt se mondtam el neki, hogy el akarok menni Legbához.
Az a csillogó falú kürtő, amelyben kisgyerekként, zuhanás közben, megtapasztaltam a határtalan boldogságot, úgy tűnt, sohasem nyílik meg előttem újra. Már nemcsak arra nem emlékeztem, hogy körém gyűltek annak idején az állatok, de felnőve még azt is elfelejtettem, hogy valaha engedély nélkül beszöktem nagyapám kunyhójába. Aztán az utolsó évben, amit Beninben töltöttem, visszatértek a szédüléseim, és többször elájultam.
Leggyakrabban munka közben, a kórházban szédültem el. Jól emlékszem a legelső ilyen alkalomra. Egy fiatal nő lábán cseréltem a kötést. Ő ült a rendelőben a padon, én előtte guggoltam. Elégedetten állapítottam meg, hogy a begennyesedett seb nem terjedt tovább az elüszkösödött lábszáron, sőt nagyobbrészt kiszáradt. Néhány nappal korábban biztosra vettem, hogy le kell amputálni térdből a lábat. Ekkor azonban úgy nézett ki, hogy meggyógyul. Lefertőtlenítettem a seb környékét, ráragasztottam a tapaszt, tekerni kezdtem a gézt, amikor egyszer csak megindult velem a világ. Olyan lassú forgással, hogy időbe telt, amire rájöttem, hogy tulajdonképpen szédülök. Mire felcsavartam a gézt, már olyan gyors lett a forgás, hogy csak imbolyogva tudtam felállni. Elbotorkáltam egy székig, amely elhúzott függöny takarásában állt. Ott leültem, és a kíváncsi szemek elől elbújva megvártam, amíg visszanyerem az egyensúlyomat.
A második szédülésem rövid ájulással végződött. Szerencsére egyedül voltam, nem volt tanúja a rosszullétemnek, és megint időben leültem. Miután visszanyertem az eszméletem, gondolkodtam el először, hogy mi lehet velem. Inkognitóban levő európaiként alacsony vérnyomásra, agydaganatra, rossz beniniként pedig rontásra gyanakodtam, de a nagyapám kunyhójában történtek még akkor se jutottak eszembe. Egy későbbi ájulásomból felébredve azonban egyszerre minden emlékem visszajött. A kórház raktárában hevertem a földön, kicsomagolatlan gyógyszeradományok kartondobozai között, ahová korábban, szédüléstől imbolyogva, volt időm elbotorkálni. Ha visszahunytam a szemem, a szemhéj mögötti sötét káprázatosan csillogott. Tudtam, hogy még mindig annak a kürtőnek a falát látom, ahol az előbb zuhantam. Legyőzhetetlen vágy fogott el, hogy újra érezzem azt a hajdani végtelen boldogságot.
Másnap már csak azért mentem be a kórházba, hogy kiürítsem a szekrényem, ahová húsz éven keresztül pakoltam a holmimat munka előtt és után. Amikor kérdezték, hogy miért hagyom ott az állásom, csak annyit motyogtam, hogy zarándoklatra utazom.
*
A dassa-zoumé-i nagy baobabfát az Elérhetetlen Isten sugallatára Legba ültette a Teremtéskor, hogy azon a szellemek és az arra kiválasztottak könnyebben feljuthassanak az égbe. De később azt látta, hogy rajtuk kívül mindenféle rendű és rangú halottak is kényük-kedvük szerint használják. Úgy mászkálnak fel és alá a fa ágain, mint egy közönséges, kunyhófalnak támasztott létrán. Ezért elhatározta, hogy a baobabfának az év nagy részében ne legyen levele, álljon kopáran. Így azóta azok a közönséges halottak, akik puszta véletlenségből kóborolnak arra, és egyébként semmi keresnivalójuk sincs az égben, butaságuk miatt a csupasz koronát a baobabfa gyökerének nézik. Emiatt fordítva, lefelé kezdenek kapaszkodni a törzsön. Amikor a föld alatt újra gyökérhez érnek, haláltól meglassult eszükkel elbizonytalanodnak, hogy merre van a fent és lent. Összezavarodnak, felhagynak az égbemászással. Abban a pár hétben, amíg az esős évszak idején a baobabfán kihajtanak a levelek, és a halottaknak könnyebb a tájékozódás, maga Legba áll őrt, egyensúlyozva a legfelső ág legmagasabbra nyúló levelének a csúcsán. Ha valamelyik pimasz halott odáig merészkedik, kisujjával akkorát pöccint rajta, hogy az visszaesve, a fa alatt lévő kerek köveken apró szilánkokra törik szét, és a világ végéig kerülni fogja a dassa-zoumé-i nagy baobabfát.
A fáról olyan kötelek lógnak, amelyeket a régi időknek azok a nagy javasemberei csomóztak fel az ágakra, akiknek még akkora hatalma volt, hogy királyságokat döntöttek meg, vagy, ha akarták, meg tudták fordítani a Niger folyását. Ezekre a kötelekre akkor, amikor Legba a legfelső levél csúcsán egyensúlyoz, fejjel lefelé fellógatják azokat, akik oda zarándokolnak. A fellógatottak közül azután egyetlenegyet Legba minden évben felhúz magához, és olyan titkokat súg a fülébe, amelyeknek a birtokában a kiválasztott halála napjáig boldog ember lesz.
Akikre egyszer ráhurkolták a szent kötelet, azoknak addig, amíg Legba ki nem választott közülük egyet, lógniuk kell. Olyan titkos, bonyolult csomó van a bokájukon, hogy ha meggondolnák magukat, akkor se tudnák azt kioldani. Előfordul időnként, hogy valaki máshogy próbálkozik a szabadulással, késsel vágja le magát a kötélről. Annak a megsebzett kötél azonnal a nyakára tekeredik, és ott helyben megfojtja.
A többhetes fejjel lefelé lógásba mindenki belepusztulna, Legba senkit se tudna élve kiválasztani, ha nem lenne Nánán Brukungu, a helyi szellem. Nánán Brukungu földi alakja szerint egy több száz éves öregember, aki időnként leereszti a fellógatottakat a földre, hogy visszaszálljon a fejükből a vér, átmasszírozza a tagjaikat, kábító főzetet itat velük, hogy jobban tűrjék a megpróbáltatást. Azonban, mivel túl hosszúra nyúlt élete során nemcsak az élet és a halál közti különbség mosódott el a számára, de elvesztette az időérzékét is, olyan végtelenül lassú, hogy egyesekre csak akkor kerít sort, amikor azoknak a fejében sajnos már végleg megpangott és besűrűsödött a vér.
Egy héttel azután, hogy kiürítettem a szekrényemet a kórházban, ott lógtam egy kötélre csomózva magam is a dassa-zoumé-i nagy baobabfán. Az első napokban egy lenyúló ágba kapaszkodva rendszeres időközönként felhúztam magam, és a bokámig emelve tartottam a fejem, hogy a vérkeringésem visszaálljon, sőt még egy kicsit tornászni is tudtam. Máskor pedig hernyóként összerándulva lendületet vettem, és órákig lengtem jobbra-balra azon a szűk helyen, amit a mellém fellógatottak hagytak.
Mindamellett Nánán Brukungu érkezése nagy megkönnyebbülésemre volt. Gyönyörűséggel nyújtóztattam ki a tagjaimat a földön, miután leengedtek a kötélen, és újra vízszintesbe kerültem. Még nem Nánán Brukungu foglalkozott velem, hanem a segítői, akik valójában a szépunokái voltak, mivel az előző nemzedékekhez tartozó fiai, unokái, ükunokái, akik nem voltak olyan végtelenül hosszú életűek, mint ő, akkorra már sorban meghaltak. A szépunokák átdörzsölték a testemet, és újrapingálták azokat a Legbát csalogató jeleket a bőrömön, amelyeket a folyamatos monszuneső halványra mosott. Amikor elkészültek velem, maga Nánán Brukungu is odaért. Miközben kortyonként belém diktálta a főzetét, több száz éves jóságát rám pazarolva, azzal biztatott, hogy ember létemre mindjárt az elefántok óriási boldogsága látogat meg. Még akkor se leszek csalódott, ha Legba esetleg nem engem választ ki.
Amikor visszahúztak, és újra fejjel lefele lógtam, úgy éreztem magam, mint az a homokóra, amit éppen az imént fordítottak meg, és még minden tartalma felül van. Nekem is mindenem, vérem és valóm, fent, még a lábamban gyűlt össze, és éppen csak elkezdett szivárogni le a koponyám felé.
Már éppen megnyugodtam volna, hogy megint napokba telik, amíg újra bevéresedik a szemem, és minden pirosba fordul körülöttem, amikor hirtelen történt valami. Ugyanazokat az embereket láttam magam körül, ugyanúgy lógtak továbbra is fejjel lefelé, ahogy én is. Fejem alatt ugyanolyan vizesen csillogott a sáros föld, amelyet Nánán Brukungu és a szépunokái összejártak, talpam fölött ugyanolyan borongósan sötétlett az esti égbolt, melyet Legba őrzött a halottak ellen a legfelső levél csúcsán egyensúlyozva.
A látvány, a zajok, a szagok, minden részlet ugyanaz volt, a körülöttem lévő világ legkisebb ízében sem változott. Csupán a lényege. Egyik pillanatról a másikra riasztóan idegen lett. Azt éreztem, hogy én már nem tartozom bele.
Nánán Brukungu főzete hatni kezdett, de nem az elefántok óriási boldogságát hozta el nekem.
Mindenki önkívületben lengett és énekelt körülöttem a köteleken. A kórushoz maga Legba is csatlakozott. Tisztán ki lehetett venni rekedt hangját a legfelső levél csúcsa felől. Egyedül én vonaglottam egész testemben az elviselhetetlen rettegéstől. Teli torokból üvöltöttem Nánán Brukungu után, zokogva könyörögtem neki, hogy oldozzon le a kötélről. A könyörgésemet Nánán Brukungu, még ha akarta volna, akkor se hallhatta volna meg. Miután befejezte a fellógatottak végiglátogatását, szépunokáival az oldalán már visszavonult a szentélyébe, és velük együtt a jól végzett munka örömével, felszabadultan dübörögtette a dobjait.
Aztán egyszerre abbamaradt éneklés, dobszó, sáros föld, sötét ég, lógás, baobabfa, minden.
A csillogó falú kürtőben zuhantam. Olyan volt, mintha egy óriási kaleidoszkóp belsejében lennék. Ragyogó ábrákat láttam elsuhanni, amelyek annyiféle színben kápráztak, annyiféle formát öltöttek, hogy hozzájuk képest a világ minden színe és formája, amit addig láttam életemben, fakó és töredékes volt.
Már nem éreztem rettegést, hanem a hajdani határtalan boldogságot. Sikerült, elértem azt, amire egész életemben vágytam.
Azt éreztem, hogy meghaltam. És rájöttem, hogy ettől nem leszek boldogtalan.
A halálom miatt elvesztettem a fent és a lent érzetét. Ugyanolyan együgyű lettem, mint azok a kóbor halottak, akik a baobabfán lefelé mászva a gyökérhez érnek, és összezavarodnak.
Zuhanásomból egy idő után emelkedés lett. A csillogó falú kürtő ábrái helyett pedig egy idő után a baobabfa fényes levelei ragyogtak a sötétben. Ahogy elvonultak a szemem előtt, kemény, sima lapjaikkal időnként végigsúrolták az arcomat. Orromat betöltötte az illat, amit a baobabfának azok a virágai leheltek magukból, amelyek egyetlen éjszaka alatt kinyíltak és elhervadtak.
Halálom véget ért, visszatértem a világba, amelynek közben megszűnt az idegensége. Megint otthon voltam benne, annyira otthon, mint azelőtt soha. Újra éltem, de emiatt már nem voltam nyomorult.
Emelkedtem, egyre csak emelkedtem. Azt hittem, hogy a fellógatott zarándokok közül én lettem a kiválasztott. Az az egyetlenegy, akit Legba felhúz magához, hogy boldogító titkot súgjon a fülébe. De én már megtudtam saját legnagyobb titkomat, ezért nem csalódtam, amikor kiderült, hogy nem Legbánál van a bokámra tekeredő kötél másik vége.
Nem értem el még a baobabfa tetejét, amikor valaki a hónom alá nyúlt. Oda ültetett maga mellé az egyik vízilóhát vastagságú oldalágra. Lehajolt a lábamhoz, és újracsomózta a bokámon a szent kötelet. Csak miután kiegyenesedett, akkor láttam, hogy a nagyapám.
– Ha újra lent leszel a földön, a csomó magától ki fog bomlani – jegyezte meg olyan halkan, hogy alig hallottam a hangját a zajtól, amit a baobabfa kemény levelein pattogó esőcseppek keltettek.
Nemcsak a kötelet csomózta újra a bokámon. Odahajolt a fülemhez, egy álló napot és egy hosszú éjszakát végigbeszélt. Annyi mindent elmondott, amennyit korábban hosszú évek alatt se tudott volna elmesélni. Mondandója végeztével megölelt, homlokát a homlokomhoz nyomta, visszaeresztett a földre, ahol a szent kötél, mint okos, szelíd kígyó, letekeredett a bokámról.
Még akkor is patakokban folyt a könnyem, amikor átbújtam a fellógatottak között, akik még mindig önkívületben lengtek és énekeltek. Nem irigyeltem őket, mert nekem is megadatott az elefántok óriási boldogsága.
Elállt az esős évszak egyik utolsó zápora. Lemostam meztelen testemről az ábrákat, leborotvált koponyámról a színes pöttyöket az egyik tócsában, majd elindultam. Ahogy távolodtam a baobafától, még sokáig hallottam Legba rekedt hangját, aki a legfelső levél csúcsán énekelt, és a dobokat, amiket Nánán Brukungu és szépunokái vertek a szentélyben. A derengő, hajnali fénynél megtaláltam a ruhámat, szandálomat és azt a pár százezer benini frankot, amit Dassa-Zouméba érkezésemkor egy félreeső kő alá rejtettem. Felöltözve már nem kellett bujkálnom a bokrok között, kimehettem a főútra, amelynek a szélén kezdtek kinyitni az ételpultok. Nagy lábasokban főztek a nők a bádogtető alatt, ahova a motoros taxisok is behúzódtak a hűvös párák elől, és álmosan vakaróztak.
Az egyik pultnál jóízűen megettem egy adag spagettit paradicsomos tojással, majd annyi cukrozott jovodokót magamba tömtem desszertként, hogy az elképedt kiszolgálónő az utolsóknál már pukkadozott a nevetéstől. Kérdeztem a motoros taxisokat, akik a másik pultnál lógatták a lábukat, hogy elvinne-e valamelyikük Cotonou-ig. Azok csak vonogatták a vállukat, mondván, hogy Cotonou nekik túlságosan messze van. De aztán az egyikük elberregett, és fél óra múlva visszajött egy másik motoros taxissal kettesben. Ez a másik Cotonou-ba tartott a rokonaihoz egy feldarabolt zebuborjúval, amely feltornyozva is elfoglalta az egész csomagtartót és a hátsó ülés nagy részét. Fenekével előrearaszolt a benzintankra, hogy helyet szorítson nekem. Éppen át tudtam vetni a lábam, bepréselődtem közéje és a feldarabolt zebuborjú közé. A többórás úton merevre gémberedtem. A friss húsból folyamatosan szivárgott rám a vér. De ennyi kényelmetlenség igazán semmiségnek tűnt ahhoz képest, hogy előtte napokig lógtam fejjel lefelé a baobabfán. Estére beértünk Cotonou-ba.
