Leütés 37. – Úton, útfélen – Tandori Dezsőnek szeretettel
Mire kértem TD-t ’96-ban? Mihez kellett nekem a „műfajelméletes” írás? – hiszen akkor már jó egy éve felhagytam minden szerkesztéssel. Húsz év után.
Túl voltam az Üllői úti hosszú meneteléseken is, Ernő utca – Körút – Kálvin tér – és vissza, napjában kétszer, háromszor. Zuhanyozás, borotválkozás, gatya-trikó-zokni-ing, angol zakó, német zakó, olasz zakó, pantalló, kordfarmer, öltöny – a sarki turkálóból bár, de elegáns valahány… Bőrtalpú cipő. Fontos, hogy bőrtalpú, sarokvassal: az kopog a flaszteron, a gumi nem. És menni. Végig az Üllőin, legalább kétszer, üres zsebbel, de akkurát szemlélve a kirakatokat. Melyekben mögém látni; ahogy nézem őket, s közben látom, hogy látják: mustrálom a kínálatot.
Akkor már az 1896-on is túl, a Millenniumi Albumon, amivel a kiadói jövőmet akartam megalapozni. Beleöltem mindent, pénzt, időt, szerzett ízlést – öt példány, ha maradt belőle, és jószerivel egyetlen fillér sem.
Jézusom! Mi volt ’96-ban? Ősszel Bence már iskolába ment volna, ha be nem várja Somát az óvodában; egy évet együtt lehettek, ugyanabban a csoportban – és soha többé. A nyár? – nyilván Keresztúron, a mamánál. Dédi nincs már, és apám, anyám sincs. Zsolti sem él, de Judit, a húgom még igen. A barátaim többsége eltünedezett, de még többen vannak, mint ma.
Ha nem hányok föl, teszek tűvé minden dobozt, hogy megtaláljam TD rajzait, vajon mikor jutott volna eszembe ’96? Mikor fogott volna el újra a szorongás, visszagondolván arra a néhány évre, amikor mindennek vége szakadt, és minden elkezdődött? Mikor láttam volna viszont anyámat a gyömrői ház madárodújában, ahol Gyuri, a papagáj cigánykereket hányt, talán, hogy felvidítsa…? Apámat a kocsmakertben, ahogy felhúzza lábaszárán a rossz nadrágot? Bencét a műanyag biciklin, mikor bedől a kanyarban? És mindent, azt is, amit már soha többé nem akartam látni.
Pedig TD-t ezért szeretem annyira. Szeretem, így, kimondatlanul. Mert vele az ember ott van. Ott van, ahol ő. Ott lehet. Ott lehet, ha akar. Ha tud. Ha hajlandó rá, s ha képes. A világnak nincs kitüntetett pontja, hisz’ minden pontja kitüntetett. A jelenlét teszi azzá, középponttá, minden időben. A jelenlét lehet szemlélődés, lehet keresés, de lehet csak ott-lét, a maga érvényével. A keresés lehet értékhez szabva, s lehet telítve kudarccal – az ott-lét, a mindenkori, mindenhol egyaránt érvényes. Az emberi létezés értékessége lehet vitatható. Az érvényessége nem.
Dobozokban a múltam. Kazalnyi, hatalmas dobozokban. Bennük egymás hegyén-hátán: iratok, levelek, fotók; hivatalosak, családi és munkahelyi papírok, okmányok, tárgyak. Porosak, ziláltak, elhagyottak. De élnek. Közéjük kéretőzhetnék. Beengednének. Kinyitnának mind egy-egy ablakot, kaput, mögöttük tereket, levegőt, fényt vagy homályt. Elkóborolhatnék messzire. Összerakhatnám talán az egészet, aki voltam. Hiszen valaki mindig voltam. Mert valahol mindig voltam.
Megtaláltam a rajzokat, ’96-ból. S a hátukon az írást: „Kis türelem és megértés kéne” – TD. A többit nem tudom megfejteni. Nem is szeretném. Ennyi elég. Végigsimítom a krétarajzokat, Ridgewood Gyöngye, a derbigyőztes kanca(?), s az írországi tájkép. Sohasem voltam lóversenyen. Soha nem voltam Írországban. Most sem ott vagyok. Itt vagyok. Itthon vagyok, hatalmas kartonok közt, kacatok, fecnik és eldugott iratok közt. Képek és versek között. Úton, útfélen, Varsóban, Wroclawban, Gdanskban, utcán, vonaton, piacon, madárházban… S emlékszem: P.-ben tűzött a nap, még a mozdonyitató kürtős csapja sem a kiszáradt betonporba csöpögött… Hanem hova? Látnom kéne, tudom. Hiszen ott voltam TD-vel, s ott vagyok időtlen idők óta, a szerelvényen, útközben, valahol.
