Zsebbegyűrt szivárvány – Faludi Ádám verskollázsa

 

 

 

 Ó ti dühöngő kísértetek és földbelőtt angyalok mit akartok ma itt?
Mit akartok tőlem ebben a fura házban,
ahol évek óta egy vetetlen ágy felé gyalogolok?

 

Látod hová jutottam –
fejben járkálok a hangyákkal libasorban.

 

Egy nyitott ablak egy nyitott házon,
felhő a belső szobában, ahol mindig változtatok valamit
az összes bevett szokáson.
A délelőtt odaát maradt, míg én alkut kötöttem egy ódon napsugárra.
Odaát maradt a délelőtt és az összes szokásom.

 

Ok nélkül vagyok úton és jól érzem magamat ettől.
Az otthon arra való, hogy elmúljon ez az érzés.

 

Járkálok a padlón és próbálkozom.
Nézem a poharat a kezemben –
ebben a tündöklő lében
parányi izgága démonok versengenek a kegyeimért.
A tudást kínálgatják nekem, és minden második pillanatban
titokzatos lányokká változnak,
akik testükkel akarják gyarmatosítani a képzeletemet –

 

Ó eltékozolt mindenség, te léha cimbora,
hová lesznek a lányok, amíg én belebámulok egy margarétába?

 

Köd van, Páratartalom, Por, Utazás, és mindig ugyanez visszafelé.
Talán nincs is ehhez a világhoz lakáskulcs,
csak a Cserzett Boszorkányok támaszpontja működőképes,
de még a hazugság is kevés a menedékhez,
Miatyánk és Anyánk te is.

 

Hát hol vannak a Pengék és hol vannak a Halak?

 

Lakni kell a Senkiházát, szeme közé nézni a fejetlenségnek.
Járkálok a padlón és próbálkozom, hívom a Labirintus Idegenvezetőjét:
– Varázslat kiálló nyele a ceremóniából!

 

Egyszer használható, egyszer használhatatlan, mint akit
saját elsöprő fölénye söpör el,
keresi a rosszabbnál rosszabb megoldásokat.

 

Csak egy énekes, bárdolatlan bárd, lehunyva utca, lehunyva fák,
forgalom, felhők, se szűk, se tág, begombolt barna ballonkabát.
Elúszó utca, merülő fal, medréből odafent kilép a dal.
Eltátott kalapot karima körbefog, dobhatok bele marokszám csillagot –
és zsebbe gyűri szivárványát.

Mittudom én, mi van a mennyekben, az üstökös csóváján élek veled,
szenteltessék meg mindenki neve, legelőbb a miénk, legelőbb a tied.

 

„adj derűt, hogy elfogadhassam azt, amin nem tudok változtatni,
és adj bátorságot, hogy a kettőt meg tudjam egymástól különböztetni”

 

Mittudomén mi van a mennyekben,
talán egy énekes, akit nem ismerek,
talán egy kitömve elhagyott pénztárca –
Pengék és halak, pengék és halak.

 

A mediterrán éjszakában kandúrszemek ragyognak a tetőgerincen,
én nem én vagyok, te sem vagy ő, ő nem ezek
odafenn azokon a mohos mediterrán kúpcserepeken –

 

Kezem a Lánnyal teli, azt hiszem, simogatom. Ó, dehogy!
A szívébe kapaszkodom, a lelkét markalom.
A mediterrán éjszakában kandúrszemek.
Akár egy lefüggönyzött kamikázé,
árnyékom mögül nézem, hogyan & hogyan ragyognak.

 

Megpróbálok égitest lenni, a végtelen nagyvonalú felruházója.
Úgy érzem, mintha kicseréltelek volna.

 

A lelkemet az egyik közismert áruházláncra hagyom,
a bevásárlókocsiban beépített oltár, és egy halom felesleges vagyon.
Ave és trallala, credo és buksza, hozsánna de luxe.
Felejtsd el a beszédet, légy áhitatos!
Elered az erdő, beomlik a Föld. Itt felejtettek egy
Holdon hagyott fényképben.

 

– Varázslat kiálló nyele a ceremóniából!
Csak egy énekes, bárdolatlan bárd, lehunyva utca, lehunyva fák,
forgalom, felhők, se szűk, se tág, begombolt barna ballonkabát.
Elúszó utca, merülő fal, medréből odafent kilép a dal.
Eltátott kalapot karima körbefog, dobhatok bele marokszám csillagot.
Csak egy énekes, bárdolatlan bárd, kezdettől fogva magára várt.
Balján a minden, seholján avantgárd, járatja velünk az udvari bolondját –
és zsebbe gyűri szivárványát.

 

Ha az ember, mint gondolatmilliomos,
lábonjáró ingatlanával kezd előhozakodni,
legalább jól rendezze be a tájat, ahonnan majd elűzik.

 

A Labirintus Idegenvezetőjének hangja a krómos Semmiből:
„Az egész világ hazudik, elhallgatott és elesett. Bocsáss meg, mert én tudom,
hogy mit cselekszem.”

 

Pengék és halak, pengék és halak.
„Annak nézel ki, ami vagy.”  
Rúgj be, írj és vitorlázz! Igyunk a zavaros származásra!
Vagy inkább virágot darálnál?

Pengék és halak,
pengék és halak.

Szeretném magamra bízni a véletlent, aztán az elveszett fonallal
varrni belőle egy másikat. Járkálok a padlón és próbálkozom.
Belátom a kilátástalanságot.
Ez amolyan vízöblítéses kor csókálló tündérekkel.

 

Mittudomén mi van a mennyekben. Légy irgalmas,
úgy érzem, mintha kicseréltelek volna.

 

Amikor félreverem a költészetet,
pusztán saját képességeim fölé akarok emelkedni.
Innen belátom az egész terepet.
Nem áll el tőle a lélegzetem.

 

Az Apátia Kávéházban egy szék meg egy asztal, csorba korsó gyenge habbal,
egy maroknyi szaxofonista átmeneti vadkalapban, és pár bozontos semmittevő
az aranycsinálás megoldó képletén kotlik.
Enyhe talajmenti Balkánban pislákol még bennük az öröknomád,
ki se menni és mégis behozni a lemaradást –

 

Pengék és halak,
pengék és halak.

 

Eszem a földön, a föld alatt, a vízben, a levegőben élőket,
vagyok csúszó, álló, úszó és repülő ember,
nem bírok a véletlennel,
vagy csak egészen egyszerűen eltaposom utamban a bámészkodókat.
Vagyok mindenféle, vagyok túl sok és túl kevés,
egyéni szándék, általános semmittevés. Magányos úr, csupasszá tett vidék ura.
Vagyok az egyetlen lényeges élet maga. Elismerem, hogy cserbenhagytam a növényeket,
ők meg továbbhajtottak.

 

Nem úszik itt lazac, csak a laza zacc,
baj nélkül dúdolgatom,
nagykabát lóg a falon,
szamárállkapcsokból való jópofa kis fogasokon.
Repülő várok, erődök, repülő árkok, gödrök.
Időzítve kanál, villa, tányér.
Ellenünkre tán csak a képzelet tör, csak a megtévesztés,
gyilkos esők, forró szél,
huszonöt tonna téenté.

 

Nincs költemény, se dal, se ének, karon fogjuk a bóvlit. Hát aztán!
Itt vagyunk az Eldobható Örökkévalóság Szuperpiacán.

 

Eljön értünk magányos hajóján a csontos tengerész
Életünk felségjele fenn a szélben szendereg.
Én nem én vagyok, te sem vagy ő, ő nem ezek.
Pengék és halak
pengék és halak.

 

A Sétáló Utcában elég megállni a napsütésben a szökőkútnál,
állni csak és elsétál veled az utca magától,
a sétáló utca, a Sétáló Utca.
Úgy érzem, mintha kicseréltelek volna.

 

Eljön értünk magányos hajóján a csontos tengerész,
csomagjainkat hozza el,
csigák ezüst szalagját, lányok repdeső haját.

 

Lehet, hogy én vagyok az az idegen, akivel megcsalom magamat az ágyamban?
A lány álmában még szerelem tiprott takarót kulcsol át –
„Ó aljas hölgy”
felejtsd el a beszédet.
Íme a hátsó ajtó: erre megy ki a játék.
Amennyi vágyva, annyit az ágyba, belebámulni a margarétába.
Egymás után kétszer ugyanazzal?
A hanyatlás előszobájában vagy
a kalaptartón fenyegető fehér zászló;
Ki nem volt még velem?
Válaszul ezt dobd fel a Holdra
valami nehézből gyúrt hógolyóban.

Mittudom én, mi van a mennyekben,
járkálok a padlón és próbálkozom.

 

Miközben jóformán ingyen halok meg, arra vágyom,
hogy pünkösdi király legyek,
én nem én vagyok, te sem vagy ő, ő nem ezek.
Pengék és halak,
pengék és halak.

Ó ti dühöngő kísértetek és földbelőtt angyalok, mit akartok ma itt?
Mit akartok tőlem ebben a fura házban,
ahol évek óta egy vetetlen ágy felé gyalogolok?
Nyitott kabátban egy zsák hideg kavics mellett múlik a folyó.

 

Pengék és halak,
pengék és halak.

 

Belenyúlok a tükörbe, kézen fogva vezetem ki a vakító fényességből,
hogy majd később legyen mit elsiratnia.

 

Eljön értünk magányos hajóján a csontos tengerész,
álomszemüvegén sótlan a pára.
Sirályok csíkozzák karját, melléből az árboc kinő,
és zászlónyelvét kiölti.
Életünk felségjele fenn az égben szendereg.

Jön égen, földön, tengeren, vasban, fában, kőzetekben,
csomagjainkat hozza el,
csigák ezüst szalagját, lányok repdeső haját.

Páratlan sínen közeleg, evezővel hét kezében,
segítségnek int magához,
beszédes útitársnak,
szétcsúszott arcodat fogja –

 

és zsebbe gyűri szivárványát.

 

 

 

*Elhangzott 1997. október 18-án a tatabányai Kortárs Galéria átadásakor, a IV. Őszi Tárlat megnyitásaként. Közreműködött a CsizmáSKandúr zenekar.

A helyszínen létrehozott verskollázs – imadarabok lámacsengőre – már meglévő költemények tetszőleges hosszúságú részleteinek felhasználásával alakította ki ezt a formáját. A megnyitó vázát jelentő íráshoz a spontán benyomások, a megérzés, a véletlen és a hallgatóság pillanatnyi megnyilvánulásai alapján kapcsolódtak a kínálkozó fohászrészek és hangfüzérek. Ezek a gondolat törmelékek papírcsíkokra írottan, de rendezetlenül, a képzelet imazászlóiként biztosították, hogy az előadás-felolvasás-avatás folyamatossága az improvizatív jelleg ellenére megmaradhasson.