Ugrás a tartalomra

A tradíció mint folytathatóság – Balassa Péter emléke

Balassa Péter, akinek nevéhez a modern kritikai paradigmaváltás és az új prózaíró nemzedék elindítása kapcsolódik, elemzéseiben mindig összhangban kezelte a zenét, a képzőművészetet és az irodalmat. Az estet a tudós tiszteletére operarészlet nyitotta, majd az utolsó előadásnál is az operarajongó Balassához kanyarodtunk vissza, hogy e számára „ősi, archaikus rend”, amit a zene jelentett (ahogyan később Halász Péter fogalmazott) fogja keretbe a személyét megidéző hozzászólásokat. A beszélgetés moderátora, Gács Anna az est végére egy meglepetést is ígért.

Az esten három Balassa-szövegrészlet szolgált pillérként a felkért hozzászólóknak, akik ezekre a mondatokra reflektálva rajzolták meg a maguk portréját egykori mesterükről. Elsőként Schiller Mariann az utolsó Balassa-interjúból – melyet Csontos Erika készített az irodalmárral – olvasott fel részletet. „Nincsen strukturált társadalom, amelyben a nevelésnek dinamikus helye van, amelyben természetesen elfogadott dolog, hogy valaki valakit bemutat – ez önmaga, és neki is bemutatnak valakit, ez pedig a másik, a fiatal ember. A kettő között létrejön az, amit a pedagógia Erószának nevezek, amit egy kultúra annak nevezett évezredeken keresztül. Apedagógia Erósza szeretetviszony. A szeretetviszony még csak valami pozitívat sem jelent, nem feltétlenül azt jelenti, hogy szeretem a másikat, hanem hogy szükségem van rá. Ez valamiféle ráhangoltság. Ráhangoltság arra, hogy létrejöjjön a kultúra egyfajta folytathatósága. A folytathatóság egész egyszerűen azt jelenti számomra, hogy a tradíció végbemenjen. A tradíció mint folytathatóság, folytatás” – hangzik egyik legfontosabb gondolata az utolsó beszélgetésnek.

(Fotó: ligetmuhely.blog.hu)

Szőcs Teri a Majdnem és talán című, 1995-ös tanulmánykötetből emelte ki a „Két huszadik századi ördögregény” című tanulmányt, melyben Balassa Thomas Mann és Bulgakov főműveinek világát veti össze. „Mann alapkérdése ugyanis megoldhatatlan. Regényének tragikuma e megoldhatatlanság végigvitelében áll: hogyan szerethetjük azt, amit gyűlölnünk kell?” – veti fel az irodalmár a kérdést, majd később így folytatja:„Bulgakov szellemi helyzete összehasonlíthatatlanul reményteljesebb, noha mindennapi értelemben tökéletesen elviselhetetlen. Ezt tükrözi kegyelemfelfogása is, amely nem a reményen túli remény emblémája, hanem a valóságba visszaírt transzcendencia kézzelfogható lehetősége. Woland elégtétel-hadjárata a világ végső kerekségébe vetett bizalomról, a húsvétról tanúskodik – még mindig.”

Az utolsó részlet egy 1988-ban tartott beszédből hangzott el, melyet Balassa Péter az ELTE Hallgatói Önkormányzati Tanácsa Napján mondott el. Ennek velejét az oktatás és a nevelés céljainak elválaszthatatlansága adja: „A szociális lelkiismeret fontosságához tartozik az a kritérium is, hogy csak a hetvenes években pozíciókat szerzett amerikai típusú, kvantitatív szcientizmus gondolhatja komolyan, hogy volna oktatás-nevelés nélkül, hogy a képzés határolt mennyiségű tananyag betanulását és alkalmazását jelenti. Figyelemre méltó, hogy a hetvenes évekbeli posztsztalinista liberalizálással polgárjogot nyert »tudományosság« (melynek persze a másik oldalon ára volt a 73-ban kiűzött lukácsista ideológusok, valódi filozófusok elleni hajsza, az egyetem dezideologizálása, ami önmagában is abszurdum) nem kérdez rá az egészre, ideológiailag eléggé szelíden közömbös (ez per deifinitionem bölcsészellenes magatartás!),  tehát kölcsönös könnyedséggel tudott elvtelen kompromisszumot kötni a vármegyei és az államszocialista lobbikkal, noha tartalmilag kizárják egymást.”

A hozzászólások sorát Czeglédi András nyitotta, aki az utolsó részletre reflektálva, az abban emlegetett „schwartzwaldi parasztember fiával”, vagyis Martin Heidegerrel szemben fogalmazta meg: nem hiszi, hogy minden embernek egy nagy gondolata lenne. A ’90-es évekből felidézett egyetemi története Balassa mélyen intellektuális humorára is jó példa volt, amit később szinte mindenki felemlegetett az esten. Czeglédi azt mesélte el, amikor a tanár úr egyik óráján egy csoporttársuk azzal kisebbítette hozzászólása súlyát: „Ez csak egy ötlet”. „Egy? – kérdezett vissza Balassa. – Kantnak kettő volt, vagy talán három.” Czeglédi András a derűs történet után áttekintette a tudós-esztéta pályájának mérföldköveit és meghatározó alakjait, és a folytathatatlanságot nevezte meg az életmű kardinális kérdéseként. A három idézet egy-egy mondatából építette fel a montázst, amely a balassai eszmerendszer esszenciája: „Nincsen strukturált társadalom, amelyben a nevelésnek dinamikus helye van; hogyan szerethetjük, amit gyűlölnünk kell?; az európai kultúra elsajátítása és a szociális dimenzió végiggondolása összefügg”.

Lengyel Balázs, Mészöly Miklós és Balassa Péter az Írószövetségben 1991-ben (Fotó: mek.oszk.hu)

Nagy Gabriella „kakukktojásként” határozta meg saját magát, mivel más meghívott előadókkal szemben nem lett tudományos szakember, hanem szerkesztőként-íróként folytatta a pályát. Az elméleti kérdések után emlékezésének személyessége annál felszabadítóbban hatott. Mint elmondta, az esten is jelen lévő György Péter biztatásának köszönhette, hogy elkezdte látogatni a Balassa-órákat az ELTE szép emlékű Szerb utcai épületében, ahol az első órán Gadamertől Az ünnep volt a téma. A legemlékezetesebb azonban az a szeminárium volt – mesélte Nagy Gabriella –, amikor az óra elején a tanár úr feltett egy kérdést, és miután nem érkezett rá válasz, másfél órát ültek némán a teremben. „Ahhoz, hogy valami meginduljon az ember fejében, dialógusra van szükség” – osztotta meg Nagy Gabriella, mit tanított akkor nekik Balassa a demonstratív némasággal. „Nem tudom, van-e ma olyan tanár, aki ezt meg merné csinálni” – szólt végül egykori tanáráról, aki máig pótolhatatlan.

Schein Gábor szoros barátságukról beszélt, mely a tudós utolsó éveiben jellemezte kapcsolatukat. „Azóta sem volt ilyen fontos barátom” – mondta Schein, aki szerint mindig pontosan kitapintható volt, „Balassa hogyan van jelen a világban”, hozzá képest ő maga világtalannak érezte magát. Schein szimbolikusnak élte meg, amikor nemrég azzal szembesült: a régi magnókazettákon, melyekre némely beszélgetésüket rögzítették, már semmi nincsen, annyira megromlott a szalagok minősége. „Jó volna egy olyan szótárkönyvet írni a Balassa-művekből, mint Földényi Kleist-könyve” – fogalmazta meg a tanítvány, majd a két ördögregényt elemző tanulmány legfontosabb gondolatait vetítette át a mába. E szöveg ugyanis Magyarország Zusammenbruch-járól is szól – így Schein, aki a Balassa ábrázolta demokráciát egy folyamatosan eltűnő és szertefoszló értékként jellemezte, ahogy a barátságokat és a beszélgetéseket is. A gondolatban megszülető szótárkönyvnek a „kínosság” és a „nevetségesség” fontos szavai lennének, melyekkel A nevetséges ember menyegzője című Balassa-tanulmányban találkozhatunk. Ebben a műben a pészah kapcsán annak átélése fogalmazódik meg, „hogyan válik a kivonulás szabadsága kínossá, nevetségessé” – fogalmazott Schein, majd így zárta beszédét: „Most, hogy itt vagyunk ezen az emlékvacsorán, bizonyítja: ő él, és ő ment végig előttünk a szabadság kínos, nevetséges útján.”

Mártonffy Marcell elnézést kért, hogy elsősorban önmagáról tud szólni Balassát felidézendő, de viszonyuk személyessége mélyen meghatározó volt számára. A Pannonhalmi Szemle alapító szerkesztőiként együtt dolgoztak, ami egy „éveken át tartó beszélgetést” jelentett. Mártonffy az esszé, a mítosz és a prófécia fogalmainak összekapcsolásával tekintette át a Balassa-életmű fordulópontjait. Felidézte azt a ’90-es években zajló vitát a pécsi egyetemen, amelynek során összecsaptak a tudományos értekezés és az esszéisztikus irodalomkritika képviselői, és Balassa pozíciója, tekintélye több támadásnak is kitétetett. A Majdnem és talán című kötetben „a mítoszok ütköztetésével közelít az európai kultúra két paradigmatikus affirmációjához, és Bulgakovot többre taksálja, mint Thomas Mann reménytelen és kiúttalan mítoszát” – fogalmazott az irodalmár, majd a próféciák kapcsán azokat a fogalmakat sorolta fel, amelyek sebezhetővé váltak az életmű utóélete során.

Bán Zsófia nem volt tanítvány, de bizonyos értelemben annak tekinti magát, melynek érzékeltetésére egy mondatot idézett Balassa Pétertől: „A tanításban mindig benne van az érintés”. „Oly módon tudott megérinteni és változtatni az ember életminőségén – tette hozzá Bán –, hogy azóta sem találkoztam ilyennel.” Bán Zsófia hangsúlyozta azt is: mekkora tévhit azt terjeszteni, hogy Balassától távol állt a nevetés. A felszabadító hahotái mellett az utolsó interjúban arról is beszélt: milyen sajnálatosnak tartja a magyar társadalom humortalanságát. Bán „a pedagógia Erósza szeretetviszony” mondatban érzi Balassa tanításának esszenciáját, ami nem is lehetne aktuálisabb gondolat. Amikor elolvasta az esztéta-tudósnak a HÖK Tanácsa Napján ’88-ban elmondott beszédét, sírva fakadt – vallotta meg Bán Zsófia, mégpedig afelett, hogy e beszéd aktualitásából nemhogy veszített volna 2013-ra, de égetőbb és valóságosabb lett.

(Fotó: pim.hu)

Gelencsér Gábor, az ELTE Filmtudományi Tanszékének docense is a „van-e oktatás nevelés nélkül” kérdést vetette fel beszédében, és hangsúlyozta: saját szakmája területén és az oktatói munkában is mennyi útravalót köszönhet egykori tanárának. Habár „én a kisugárzását meg sem tudom közelíteni” – szögezte le Gelencsér, és felidézte azt is, hogy Pannonhalmára rendszeresen együtt autózva milyen zavarba ejtően személyes történeteket osztott meg vele Balassa. „A szeretetének éreztük a súlyát is, Vas Istvánnal szólva »nehéz szeretet« volt ez, amely azonban nem hagyta közömbösen az embert” – mondta a filmes oktató. Épp a mély szakadékok és csúcsok vállalt átélésében van a nevelő–tanítvány viszony szépsége – tette hozzá Gelencsér. Végül elmondta: katolikus hitében is Balassától kapta a legerősebb támaszt, hogy szabadon merje megélni azt.

Halász Péter zenetörténész, aki bevallása szerint saját kedvtelésből látogatta a mester óráit, főképp, hogy utána bebocsátást nyerhessen az éjszakába nyúló vodkázásokkal egybekötött beszélgetésekre is, Balassa Péter és a zene viszonyáról beszélt. Bármiről is írt tanulmányt, „mindig hozzáérintette az ujját valamely zenei témához”, habár mindig úgy érezte: kívül van a zenével foglalkozó emberek kasztján. „Vágyott ebbe a Paradicsomba, és azt képzelte, nem érheti el” – fogalmazott Halász Péter, aki kettejük viszonyában is mindig valami zavarba ejtő tiszteletet érzékelt Balassa részéről. Apja, Balassa Imre, zeneközeli ember volt, az Operaházban és annak környékén élte az életét – emlékeztetett Halász Péter. Majd felidézte, amikor 2001-ben Kurtág György 75. születésnapján, egy többnapos együttlét során Balatonföldváron arra kérte meg Balassa Pétert, hogy állítson össze egy irodalmi estet a Kurtág által megzenésített szövegekből. E munka olyan mély benyomást tett Balassára, hogy utólag egy cikket is írt arról, mit jelentettek számára e zene nélküli, „visszadenaturált” szövegek.

Mielőtt azonban felcsendültek volna a részletek Kurtág Kafka-töredékekre komponált művéből, eljött a „meglepetés” ideje, melyet Gács Anna ígért a műsor kezdetén. Ez nem volt más, mint Nádas Péter írása, mely erre az alkalomra született, és Bazsányi Sándor tolmácsolásában hallgathattuk meg. Bazsányi a közelmúltban kérte fel Nádast, hogy írjon kommentárt a három idézethez. Nádas a szövegben azzal kezdte emlékezését, hogyan zajlana a találkozásuk, ha mostanában kopogtathatna be Balassához. „Alig tudnánk kínosan kíméletlen vitáinkat abbahagyni” – szólt az írás, amely aztán áttért a Balassa próféciáit követő világ állapotára. „Szociális felelősség nélkül a kultúra egy kalap szart sem ér” – reflektált Nádas a ’88-as beszédre, majd a szabadság és a demokrácia kérdéseire tért ki, melyek tekintetében „nem vagyok pesszimista, de optimista sem” – fogalmazott az író. Zárómondataiból mégsem a reménytelenség csengett ki: „Nincs miért a reményt feladni, ha csak egy tanítványa van, ha csak egy órára is”.

 

Laik Eszter

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.