„Távolodom-közeledem”
A nyár derekán a Nyitott Műhelyben csak néhányan vagyunk, József Attiláért jöttünk és Petriért, és Szűcs Lajosért, aki most elmondja verseiket. Nincs hangosítás, „akusztikusan” szólnak a versek, Szűcs hangszálai az erősítők, mi pedig közelebb ülünk egy kis bolyba, vele szembe, face to face, ahogy az angol mondja, az arcunk szinte összeér. Ahogyan összeérnek a versek is, egymásba folyva, hurkolódva.
Versszínház, verspódium? Közelségszínház. Csak a tekintet játszik, a mozdulat és a kezek. Szűcs Lajos hangja. Akadálytalan közegben terjed, rólunk verődik vissza. Néha vele együtt mozdulunk, pislogunk, nyitjuk a szánk. Tükörreflex. Nincs többé színész és néző, versmondó és befogadó, ez most itt mi vagyunk. Meg József Attila és Petri György.
Petri tizenhárom éve halt meg, ez most az apropó. Egyébként nem kell apropó. A Nyitott Műhely falán, mióta csak létezik, ott a Mosoly. Ez valahol az ő műhelye. A Műhelye. Most felkerült néhány kép is erre a falra: fotók és söralátétre készített grafikák, Forgách András rajzai. Forgách is itt van, persze, a közönségben, a Mosolyt is ő írta fel egykor a falra.
Petri meg József Attila. Na igen, ők is most így együtt, talán a pulttól figyelnek hátulról, suttogva kérnek egy pohár bort Lacitól, ahogy itt lenni szokott, amikor az estek közben olykor meg-megcsendül egy pohár. Most ennél nagyobb a csend. Talán ők sem akarnak zörögni, amíg együtt szólnak a soraik. Míg lesz belőle valami új, ebből a húszegynéhány versből, egy nagy költemény. Petri és József Attila esszenciája. Egymásnak adják a szót. Fanyarul, a vége felől visszanézve. És azután, hogy meghalljuk őket így együtt, már nem kérdés, hogy örökre itt fognak beszélgetni. A pultnál talán, egy bor mellett. Ki se lehet majd robbantani őket. Itt meglelik hazájukat.
„Így éltem s voltam én hiába, / megállapíthatom magam. / Bolondot játszottak velem / s már halálom is hasztalan.”
„Etess, nézd – éhezem. Takarj be – fázom. / Ostoba vagyok – foglalkozz velem. / Hiányod átjár, mint huzat a házon. / Mondd – távozzon tőlem a félelem.”
„Van Maya. Van az összestöbbinő. / Ez a felosztás netán sértő lehet, / vissza- és előremenőleg. / Ezért szíves elnézést és kegyelmet kér / kartácstűzben is lovagias Lényünk.”
„Az ilyen fontos beszélgetések / alkalmából mindig / vagy behoztál egy üveg pálinkát, / vagy nem hoztál be egy üveg pálinkát, / de a célzat mindkét esetben ugyanaz volt.”
„Távolodom-közeledem; szeretlek; / magam számára is: fel-fellobbanok.”
„Feladtam / az egység utáni sóvár vágyamat: / milyen gyalázat érhet még? / Fürgén iramlok itt, mint a patkány / vagy tolvaj, s még a hasznát / is tudom mindennek, ahol / ember lépést se tudna tenni, / és vége annak, ki a járást itt megtanulta.”
„Azt hittem, annyi az ének, / amennyi a magány üvegének / vastag tábláin átszüremlik.”
„Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik, / Világtalan angyalaink játszogatnak itt”
„Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény, / Amelyikről tudtam egyszer, hogy az az enyém, / Amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!... / És a dráma mindig mindig csak tragédia.”
„Tedd a kezed / homlokomra, / mintha kezed / kezem volna.”
„Ó jaj, hogy eltűnt minden, csak a Mari maradt, / itt csapkod körülöttem, mint egy madárcsapat.”
„Milyen boldogan vigyorogsz / ezen a jóval korábbi felvételen, / amikor egy még jóval korábbi / férfival éltél.”
„Én nem tudom, mi fenyeget / az estek csipkés árnyain; / mint romló halról a legyek, / szétszállnak tőle álmaim.”
„Mostanság hallgatok, eltűnök, eltűnődöm, / töpök és rengek, / olykor – önnön agyrémem – földerengek / kimért chiméraként önfényesítő lakkcipőmben.”
„Mint lépcsőzugban a pormacska: / gyűlik puhán a korszak mocska.”
„Így iramlanak örök éjben / kivilágított nappalok / s én állok minden fülke-fényben, / én könyöklök és hallgatok.”
Szöveg és fotók: Laik Eszter
