„A fokföldi ibolyája még most is virágzik”

A mostani New York már biztosan nem a régi – állapíthatja meg a múlt lenyomatai után szaglászó vendég, aki a nagy idők nosztalgiájával lép be a kávéházba. Itt már nem Wallburg Ernő Henrik, az éhező báró a főpincér, akinek köszönhetően elterjedt a „főúr” megszólítás, és nehéz elképzelni, hogy kispénzű költőknek hoznak ki grátisz szimplát a bizalmas-jóbarát pincérek, akik olvassák a kávéház asztalain születendő krokikat és verseket.

A néhány éve újra megnyílt, vadrokokó díszítésű New York egy nyomasztóan monumentális palota (csarnok? operaház? pályaudvar?) a Blaha Lujza tér aluljáródzsungel-hangulatától körülvéve, ahol meglehetősen elidegenítő környezetben, pléharccal és gépies udvariassággal fogadják az embert a makulátlan külsejű pincérlányok és -fiúk. Kifürkészhetetlen funkcionalitással egymásba kapcsolódó, hatalmas terek, stukkók, freskók, aranyfüst, csillárok – ha nem vigyázunk, ránk szakad teljes súlyával a pompa.

A tíz éve elhunyt Janikovszky Évára emlékező esten egy csőszerű helyiségben sorakoztatták fel a széksorokat, melyeknek már a felétől nem lehetett semmit hallani a körülbelül ötven méterrel előrébb, egy elszeparált zugban berendezett pódiumon ülők szavaiból. (Pedig használtak mikrofont.) Igen sokan fel is adták a nézők közül, ami az ezerötszáz forintos jegyárat figyelembe véve meglepő – legalább egy kicsit harcolhattak volna a hallás jogáért, ha a látásról már le kellett mondanunk.  

Nehéz volt e környezetben elképzelni Janikovszky Évát, pedig egykor sokat járt ebbe az épületbe, az emeletre – mint az esten megtudhattuk, itt működött a Móra Kiadó, ahogy a Szépirodalmi és az Új Írás szerkesztősége is. Ide járt be Juhász Ferenc, akinek lánya, Juhász Anna szerkeszti és vezeti a New York Művészpáholy műsorait. Az est kezdetén a filmbejátszások megidézték a halhatatlan írónő jellegzetes altját, kerekre nyírt frizuráját, derűs tekintetét, és a műveiből készült filmekből is felvillant néhány részlet.

Az írónő egy fiatalkori portréja (Fotó: www.gyermekirodalom.hu)

Mi a titka töretlen népszerűségének? Fia, Janikovszky János szerint a szövegei páratlan tömörsége, az, hogy nincs bennük egy felesleges mondat vagy szó sem, kedvez a ma olvasójának. Gálvölgyi János és felesége, Gálvölgyi Judit műfordító jó barátságban voltak az írónővel, különösen utolsó hónapjaiban beszéltek nagyon sokat telefonon. Éva mindvégig megőrizte humorát, derűjét – elevenítette fel Gálvölgyi Judit beszélgetéseiket. Gálvölgyi szerint is humora tette halhatatlanná: sokszor vettek együtt részt különféle rendezvényeken, ahol félrehúzódva együtt kuncogták ki az arra méltókat – „nincs jobb, amikor két ilyen »gonosz« ember egymásra talál” – mesélte a színész. A műveit gyerekkorban meg lehet érteni, de a humorukat igazán felnőtt fejjel fogja fel az ember, ettől tud generációkon át hatni – vélte Gálvölgyi. Soha nem gügyögött, mert tisztában volt vele, hogy „a gyerek nem hülye, csak kicsi”.

Ullmann Mónika az Égigérő fű című, Palásthy György-rendezte film egykori gyereksztárja szintén a több generációt átfogó történetre hívta fel a figyelmet. „Én még akkor nem tudtam olvasni, úgy tanították meg nekem a szerepet” – idézte fel a színésznő, akinek Janikovszky Éva is segített a szövegtanulásban. Ullmann Mónika elmesélte, hogy amikor négyéves kisfiának levetítette a filmet, az nem értette, hogy a helyes kislány benne az édesanyja. Egyébként nincs olyan, aki ne sírná el magát ennek az a filmnek a végén – tette hozzá Juhász Anna, emlékeztetve, milyen „hiánycikk” ma az, amiről szól: egy kis lakóközösség tagjai szeretettel figyelnek egymásra, és megpróbálnak örömet szerezni a legidősebbnek.

Egy jelenet a filmből: Ullmann Mónika és ifj. Hintsch György (Fotó:www.port.hu)

A generációk közötti feszültség állandó témája és egyben humorforrása volt Janikovszky műveinek. Horváth Lili előadásában meghallgathattuk többek között A lemez két oldala című novelláskötetből az anya nagymamához intézett szónoklatát arról, hogy miért csinált megint önhatalmúlag rendet a ruhásszekrényben, azután ugyanez az anya „osztja ki” kamasz fiát, aki sérelmezi, hogy rendet rakott a szekrényében. „Janikovszky mindig a valóságot ábrázolta, vagyis annak a fonákját” – jellemezte Rigó Béla költő-szerkesztő-irodalomtörténész az írónő világát. E kifordított valóság bemutatásához hétköznapi nyelvet, szituációkat használt, és ez a stílus nagyon sikeressé tette például a németeknél is. De a Móra szerkesztőjeként nyitott volt a realizmustól egészen elütő stílusokra is, hiszen egy sor kiválóságot ő fedezett fel, így például a nagy mesélőt, Lázár Ervint is.

Sikerei összefonódtak az illusztrátor, Réber László zsenialitásával: úgy egészítették ki egymást, hogy egyik sem létezhetett a másik nélkül. Az, hogy a külföldiek rögtön el akarták olvasni a szövegeket fordításban, Réber rajzainak a hatása volt. Rigó felelevenítette a hajdani Móra szerkesztőségének hétköznapjait is: e kiadóra egy speciális magyar sajátosságként valamiféle védőernyő borult a letűnt rendszerben, aminek köszönhetően a legnagyszerűbb írók fordultak meg itt minden nap, például Kormos István, Csukás István, Lengyel Balázs. Janikovszky imádta itteni munkáját – mesélte az egykori szerkesztő kolléga, akinek egyébként esküvői tanúja is volt az írónő. Így aztán ő lett a központ az eseményen, nem az ifjú pár – idézte fel mosolyogva Rigó Béla.

Janikovszky János is megosztott néhányat személyes emlékeiből, amikor például édesanyja otthon kopogott az írógépen, és ő addig a szomszéd fogorvosi rendelő várótermében játszott; vagy a Janikovszky-könyvekben is felbukkanó Kálmán bácsi alakját, aki János nagymamájának második férje volt, és gyakran látogatta meg őket. E polihisztor nagybácsi sokszor mesélt neki esténként, édesanyja viszont nem könyvből olvasott, hanem verseket mondott a fiának: József Attilát, Radnótit, Szabó Lőrincet. Juhász Anna aziránt érdeklődött, hogyan ápolja édesanyja emlékét a fia, és mindjárt idézte is Janikovszky János egy mondatát: „Ugye, nem tudtad elképzelni zűrös kamaszéveimben, hogy egyszer a Móra Kiadó igazgatója leszek?” Az ifjabb Janikovszky elmondta: az események maguktól peregnek, ő csak válaszol a megkeresésekre. Rendszeresen érkeznek például jóváhagyást igénylő felkérések, hogy Janikovszky Éváról neveznének el egy iskolát, óvodát. Ilyenkor János megismerkedik a miliővel, és többnyire örömmel hozzájárul a névadáshoz.

Egy Kálmán bácsi-szerű figura Réber László rajzán

A közelmúltban sajnos az ellenkezőjére is volt példa: az erzsébetvárosi polgármester ellenezte, hogy a kerületben tovább létezzen a Janikovszkyról elnevezett iskola. (Abban a kerületben, amelyről olyan rajongással beszélt az írónő interjúiban – tette hozzá a fia.) Rigó Béla történelmi analógiaként felidézte, hogy amikor az 1944-ben érettségiző Janikovszky Éva Szent Erzsébet-egyenruhában ment el vizsgázni az Árpád-házi királynőről elnevezett gimnáziumba, az akkori idők szavára érzékeny érettségi elnök magából kikelve zavarta haza a diáklányt, akinek egyszerű blúzban kellett visszamennie. Rigó felhívta a figyelmet, hogy készülőben van Komáromi Gabriella Janikovszky-monográfiája, amelyben ezek a történetek is benne lesznek majd.

Az írónő lakásában egyébként minden a régi – jegyezte meg Janikovszky János, aki rendszeresen jár oda rendet tartani és gondozni a növényeket. Még a fokföldi ibolyája is virágzik, „ha tehát édesanyám úgy döntene hosszú álom után, hogy visszatérne, mint abban a humoros német filmben a főszereplő, minden ugyanúgy várná itt.”

A fokföldi ibolyák között (Fotó: www.nlcafe.hu)

A műsor zárásaként jött a meglepetés, de most nem lepel hullott le, hanem abrosz: a New York immár hagyományosan egy-egy művészasztalt ajándékoz tiszteletbeli vendégeinek. Ezúttal Janikovszky Éva asztalát leplezték le, melyet fia köszönt meg a kávéház vezetőségének.

Végre egy kis otthonos zug, egy bensőséges gesztus a kongó csillogásban – gondolhatta a múlt lenyomatai után szaglászó vendég, aki a koccintásra már nem maradt ott, de a New York Művészpáholyok végén a közönséget mindig várni szokta egy pohár pezsgő vagy bor.

 Laik Eszter

Leadfotó: www.gyermekirodalom.hu