Elindulni, visszajönni
Elindulni kutya nehéz. A napi daráló úgy forgatja az embert, mint a strandon a műörvény. Elhatározás kell hozzá, hogy kiszálljon, aki akar. Aztán, amikor az M5-ösön először ér össze a szemünk előtt az ég a földdel, megváltozik a világ.
Az Alföldre vagy születni kell, vagy gyerekkorban találkozni vele. Nekem ez utóbbi adatott. Akkor történhetett valami a fejemben – azóta látnom kell az eget. Minél nagyobb darabot belőle. De a legjobb, ha találkozik a földdel, végig a peremen, ahogy fordul az ember a tengelye körül. Nem csak értem Petőfit, érzem is.
A Tisza hangtalanul folyik, be kell úszni a közepére, hogy csobogást halljon az ember. A túlparti nádashoz közelebb érve már erősödik a zsivaj. Egy dzsungel van odabent, ki tudja, hány ezer ciripelő, karattyoló, hápogó élőlény tesz-vesz a sűrűben. Ha a hátamra fekszem, és hagyom, hogy mozdulatlanul vigyen a sodrás, halak dobják fel magukat jobbra is, balra is, mint termetes rokont üdvözölnek. Napszemüvegben az eget is lehet közben bámulni: vízágy alul, felhőpaplan felül. Itt kezdődik a szabadság.
A tiszazugi strand csak annyiban nevezhető strandnak, hogy fürdőzni járnak ide: csúcsidőben vannak vagy húszan a parton. Nincs lángos, palacsinta, kóla, fagyi, csak a gyepre terített kockás plédek. Enni sem eszik senki, mert tíz perc alatt otthon van, miért hozna ide ki ételt. Még ha Kürtről jön is át, mint mi, a titokban-városiak. Nem szól zene hangszóróból és rádióból, csak a beszélgetés meg a gyerekzsivaj olvad össze a nyírfák folyamatos susogásával. Ahogy a nap halad lassan nyugatra, úgy követjük a pléddel az árnyékot, délutánra meg is kerüljük a fát.
A kürtiek közül kevesen járnak át, ha nyaralnának, messzebbre mennének, nem a szomszéd faluig. Mit nézzenek azon, amit folyton láthatnak? Hét közben egyébként is munka van, ami meg a hétvégéből marad, azt jobb a hűvös szobában tölteni. A méteres vastagságú vályogfal egyébként mindent tud, amit egy fal tudhat: nyáron tökéletesen kiszorítja a meleget, télen a hideget. De az apró részletek is arról árulkodnak: az innováció csodás köreivel végül felnő az ember a falusi tudáshoz. Itt van például a rigli: arasznyi kampó, súlyos vasból – nem épp bonyolult szerkezet, de amikor este beakasztjuk a helyére, tökéletesebb megoldásnak tűnik, mint bármilyen hevederzár.
Bezárkózni nem is igen kéne, nincs, amit innen elvihetnek, és ezt tudja is itt mindenki. Aki a kerítés előtt elhalad, bekurjant egy köszönést, lovas kocsiról vagy kerékpárról. Esetleg bejön egy hangos jó napottal, hogy összeszedheti-e a hullott almát. Itt persze már nem lehet titokban-városinak lenni, ismernek bennünket, tudják, amint megérkezünk. A boltoslány, amíg megvolt a kisebb bolt, már akkor tudta, mikor még ki sem szálltunk az autóból. Mert aki látta a kocsit befordulni a lehajtónál, mindjárt szólt is neki, hogy jövünk vásárolni. Azért ez nem a Spar, tudni kell. És akik itt élnek, nem innen ebédelnek. A piac körülbelül akkor zár, amikor mi felkelünk, de megfogadjuk minden évben, hogy egyszer elcsípjük. A nagybolt egyébként is sokáig nyitva van szombaton: tizenegyig. Még zárás előtt is találunk egy szál kolbászt, pár szem krumplit is – mi más kellhet még egy jó paprikás krumplihoz? Ha hiányozna valami, a szemközti szomszéd jó szívvel ad, vagy felpattan a biciklire, és átugrik érte egy másik szomszédhoz. Nejlonpongyolás asszonyok kerekeznek erre is, arra is, meg fiatalok, párban. Megtalálják egymást, hiába élnek itt sokkal kevesebben – morfondírozgatunk mi, a nagy számok törvényéhez szokott városiak.
Délután elnéptelenedik a falu, láthatatlan zugokba húzódnak vissza az itteniek, ez az alföldi szieszta ideje. Az alkonyat közeledtével a két kocsma lesz a központ. Van, akiknek korábban kell hazaindulni, van, aki reggelig tervez. „Ne a gólyát nézd, te, mert fejre állsz!” – kiáltja egy karcos hang a mellette nyikorgó kerékpárosnak, míg a kocsmát a hátuk mögött hagyják, és akár nekünk is szólhatott volna, úgy bámulunk felfelé az oszlop tetején kelepelő csodára. Mintha még sosem láttuk volna ilyet. Ilyen közelről talán még tényleg nem.
Ha még nagyobb csodát akarunk látni, éjjel az utca végéig kell csak kisétálni, ott már a 44-es út szalad a végtelenbe, körös-körül napraforgómezők a feketeségben, de fölül az ég, mint millió helyen átszurkált szurkált óriásfazék, amin átvilágít Isten zseblámpája. Csak állunk kitekert nyakkal, titkon-városiak, és szavunkat szegi a látvány. Ha hajnalban legyőzzük a lustaságot, megnézhetjük, hogy húz fel új, vöröslő színfalat a díszletes.
Hazaindulni kutya nehéz. Majd megállunk visszafelé a 44-esen és szedünk egy-két napraforgót – vigasztaljuk magunkban a gyereket. De azért behúzni magunk mögött a nyikorgó kaput, átugratva a gazcsomón, amin akad, mindig nagyon nehéz. Visszajövünk egyik hétvégén, ismételjük a szokásos mantrát, amikor becsapódik a kocsiajtó. Aztán amikor Kispestnél beérünk a Nagykőrösi útra, már tudjuk, hogy jövőre lesz az.
