Színház az egész város 1.
A szegedi Thealter színházi fesztivál megnyitója után két előadásra látogattunk el. A Metanoia Társulat és a Formanek-Ilyés-Pignitzky formáció vezetett el minket a sötétség mélyére.
Aki felhőtlen szórakozásra vágyik Szegeden a nyár derekán, annak nem sok keresnivalója van a Thealter Fesztiválon, a Szabad Színházak Nemzetközi Találkozóján, amelyet idén 23. alkalommal rendeztek meg. Ha megható, giccses, a mai fogalmaink szerint csillogó színpadi showt és nehezen megfizethető népszínházat szeretne látni, menjen inkább a Szegedi Szabadtéri Játékokra, mert a Thealter rendezvényei ott motoszkálnak majd éveken át a fejében, beleivódnak tudatalattijába, hatással lesznek álmaira és mindennapi életére. Felkavarják. Már a megnyitó is évente megújuló performanszokat kínál. Idén az Andaxínház egyik színésze szabdalta szét Balog József megnyitója alatt a jólneveltség erőltetett látszatát keltő öltönyt. A hivatalos, kötelező, formaságokat felvonultató beszéd így szakadozottan, legatyásodva ért véget.
A kilencnapos fesztivál egyáltalán nem kíván sem jól nevelt, sem jól öltözött lenni, és megpróbálja a színház hagyományos kereteit fellazítani, a tekintet fogalmát helyezve a középpontba – ahogy ezt a Thealter plakátja is sugallja. A társulatok ilyenkor belakják a város kulturális épületeit: a Kisszínházat, a Régi Zsinagógát, de helyet keresnek maguknak a város fontosabb terein utcaszínházaikkal. A kínálat és a helyszínek listája a Kass Galériával és a Rongy Kocsmával bővült, ahol drMáriás először Jaj, de várom már a választásokat! című kiállításával, majd pedig a Tudósok zenekarral is bemutatkozott.
Bohózat LSD-ként tálalva
A metanoia görög szó egyszerre jelent gondolati fordulatot, megtérést és helyesbítést, tehát összességében változást. A Metanoia Társulat Mutatványosok az Alkimisták utcájában – meditációs objektum a „katonavarrónő” címszó alatt című előadása egy ijesztő bohózat a közép-kelet-európai sötétségről a legváltozatosabb látványelemekkel. Hét bohócgalléros mutatványos szándékosan rontott angolsággal próbál meggyőzni minket, hogy mi is legalább olyan bolondok vagyunk, mint ők. Többször utalnak rá, hogy mi, nézők behódolunk, buták vagyunk, megvezetnek minket. „My family is very big” – hangzik a szereplőktől a mondat, és elgondolkodunk: vajon mi is ebbe a családba tartozunk? Ebbe a hihetetlen magabiztossággal rosszul artikuláló közép-kelet-európai társulatba, a mutatványosok közé? „My english is very sick, / but I speak” – szól a jelmondattá emelkedő és nevetség tárgyává váló mentegetőzés a színpadon. A néző örül, hogy érti, mert akkor ő nem érzi magát bolondnak, ideális alany, aki összekacsint rendezővel és társulattal. A találkozó tekintetek pedig együtt kikacagják a sötétséget.
A Metaonia Társulat darabjának magyarországi bemutatója egy színpadra alkalmazott LSD-molekula, amely érzékeinkre olyan erővel hat, hogy tudatunkban heteken át próbáljuk előhívni a rögzített képeket. Vagy éppen maguktól villannak be a legváratlanabb pillanatokban, amikor egy vécépapírdarabban meglátjuk a Metanoia-zászlót, esetleg egy kerekes székről eszünkbe jut a színpad előterében álló installáció. A Perovics Zoltán rendezte előadásnak ugyanis egyik, ha nem elsődleges rétege a látványra és a fénytechnikára épül. A megdöbbentő díszletek mellett a társulatra jellemző mozgó-villódzó szerkezetek is azt a hatást keltik, mintha egy álom részesei lennénk, ahol a tárgyaknak is lelkük van, és az emberekkel egyenrangú szereplők. Nem véletlen, hogy az előadások után a nézők közelről is megnézhetik az installációkat, amelyekből újabb és újabb élmények bonthatók ki további apró LSD-molekuláknak tekintve őket.
A Mutatványosok sűrű történelmi tablója egészen a középkortól ível napjainkig, a cseh uralkodók krónikaszerű felsorolása mellett a háttérben megjelenik a kartonból épült Prága, ahol maga az Alkimisták (ma Aranyművesek) utcája is található. Rádiófelvételekről beszüremkedik a 20. század történelme, az 1968-as prágai tavasz néhány momentuma. Az előadás történelmi kollázzsá válik, ahol a szöveg, a rádióhang, a fény, a díszlet és az építmény másfél órába sűrítve próbál megmutatni néhány évszázadot.
A mutatványosok olykor szándékoltan kiesnek a szerepükből, mentegetőznek, és eközben megemlékeznek a fiatalon elhunyt Benda Balázsról is, a szegedi legendáról, aki egyszerre volt forradalmár, képzőművész és író. Így kerül a városhoz kapcsolódó helyi szín az előadásba, amellyel egy összefogott, tehetséges és gyakorlott társulat méltán írja hozzá nevét a metanoia jelentéséhez. A bennünk előidézett változástól azonban nem árt tartani is, mert ami első látásra szórakoztató bohózatként hat, az agy nem ismert állományaiból visszaköszönve felidézheti a nevetés mögötti rétegeket is. A kérdés csupán az, hogy éppen nekünk, a nagy általánosítással élve a Szabadtéri helyett Thealterre járó nézőnek szüksége van-e a kiválóan összerakott előadás mögött meghúzódó vészjelzésre és emlékeztetésre? Az összekacsintás, a közös öröm és fájdalom elég-e ahhoz, hogy valami tényleg változzon körülöttünk?
Halottas történetek
A fizikai színház a definíció szerint a szöveg helyett a színész testére, annak mozdulataira épül. Amikor a Tibeti Halottaskönyvből készült előadást nézzük, amely az előbbi kategóriába sorolja magát, az írás és a mozdulat közötti fordítás kihívásainak lehetünk tanúi. Ez azonban csak elméleti kérdésfelvetés, mert Formanek Csaba, Ilyés Lénárd és Pignitzky Ádám produkciója a meghalás kérdéseit vágja az arcunkba három történet segítségével.
„A dőre nemtudás, a tudattalan mint világtalan anyóka botorkál, nem tudja, hol jár, mit tesz.” – olvashatjuk a Tibeti Halottaskönyv előszavában és az előadás bevezetőjében. A színpadon pedig éppen egy anyóka botorkál, aki zavaró, már-már komikus gügyögésével ápolja hozzátartozóját. A meghalás történetei végül összeérnek a zárójelenetben, amikor két szerzetes készül a köztes létre, a halál utáni, de a következő élet előtti állapotra, és alakjukban vissza-visszaköszön a korábban látott emberi sorsok néhány meghatározó vonása.
Az előadás a mindenkire váró átlényegülés folyamatos megjelenítésén kívül azt sugallja még, hogy hasonló démonokkal kell megküzdenünk. A kavicsokat szorgosan számon tartó anyóka mi vagyunk, akik az anyagi javakat gyűjtögetve komikus, rikácsoló figurákká válunk az élet végén. De saját félelmünket láthatjuk a pelenkásan a színpad közepén fetrengő öregemberben is, aki a nedves padlón kapálózva képtelen talpra állni – segítség pedig nincs.
A színpadra alkalmazott Tibeti Halottaskönyv erőssége nem az előadás egészének felépítésében rejlik, amely gyakori önismétlésével elnyújtottá válik, hanem éppen az egyes jelenetek részleteiben. Ezek közül ki-ki rátalálhat a leghatásosabbra: a halálában is menetelő, géppuskatüzet leadó katonára, a haldokló anyókára vagy az egymás nyakának eső szerzetesekre.
A produkció érdekessége, hogy az összes szerepet Formanek Csaba és Ilyés Lénárd játssza. A látványos színpadkép, a néha oroszba átváltó gügyögő nyelv, a gyakran funkciót cserélő kellékek összefogott, érett előadást eredményeztek. Az emelkedettségében is nyomasztó atmoszférát a jókor alkalmazott komikum oldotta.
A Metanoia Társulat és a Formanek–Ilyés–Pignitzky-formáció előadása közeli rokonságban áll egymással. Mindkettő a sötét, démoni erőkkel való szembenézés kísérlete. De amíg az előbbi számtalan kaput nyit meg a képzettársításoknak, addig az utóbbi egy irányba összpontosítja a figyelmet. Erős és veszélyes produkciók, amelyek után szükség van némi könnyedségre a nyári fesztiválozónak. Például néhány evilági, kommersz élvezetre. Talán éppen a Szegedi Szabadtéri Játékok néhány előadására?
Formanek–Ilyés–Pignitzky (Budapest): Book of the Dead / Halottaskönyv - fizikai színházi előadás a Tibeti Halottaskönyv inspirációjára. Szeged, Régi Zsinagóga, 2013. július 21., 19:00
